Red Blood Curse - Chapter 17.

Annyeong!

Meghoztam a 17. fejezetet. Jó olvasást! :)

xoxo: MinRae-chan

– Add ide a gyógyszert, nem szeretném meglátni, hogy veszel be belőle többet – nyújtotta felém a kezét.

– Még mit nem, ezzel talán van megoldás a problémánkra. Így nem adom oda – kezdtem el vitatkozni. 

– Jó, de egyet ígérj meg. – sóhajtott – Ha legközelebb is ez történik, a kukában fog landolni az a gyógyszer – ült le a helyére. 

– Persze, azt fogom tenni, amit most mondtál – forgattam a szemeimet. 

– De, ha számít is valamit az életed, akkor most kidobod a fenébe – mormogta az orra az alatt.

Tisztán értettem amit mondott, de direkt nem fogok rá válaszolni, mivel tudom, hogy ez nem toxic. Azt porban kellene bevennem, ez meg tabletta. Úgyhogy nem értem miért parázik emiatt. Ha majd gyerekei is lesznek, megértem, hogy értük halálra fogja aggódni magát, hisz' az ő vére folyik az ereikben. Én viszont egyenlőre a barátnője vagyok, és nem irányíthatja az életemet, ami hamarosan végleg véget ér. De erre most nem szeretnék gondolni, mivel kemény 3 hét, ez még sok idő... Bár nem tudom mennyire mondhatom annak.

Visszaültem az asztalhoz, abban a hitben, hogy most már tényleg semmi nem fogja tönkretenni az estét. Neki láttunk újra az evésnek, viszont Jungkook nagyon az ajtót nézegette, ahelyett, hogy valami mást. Oké, ez nagyon szokatlan. Talán távozni akarna már, mert az előbbi kis jelenet kínos lehetett számára? Valljuk be, nekem is az volt, így megértem, hogy menni akar. Viszont, ha már itt vagyunk, s lefoglaltuk az asztalt, akkor együk meg az ételt. 

Kezdett nyugtalanítani az a dolog, hogy Jungkook nem veszi le a tekintetét az étterem ajtajáról. Mi lehet benne annyira érdekes, hogy azt kell bámulni most komolyan... Kezdett idegesíteni, hogy nem tud másra rendesen koncentrálni, így a kezemet óvatosan a tekintete elé helyeztem, s kezdtem el vele "integetni". És ez most hatott is, mivel egyenesen rám vezette a barna íriszeit. Értetlenül néztem rá, aki nem értette miért. Kezemmel legyintettem, hogy teljesen mindegy, hagyjuk a dolgot. 

Az étterem nagy csendjét egy kellemes, lassú zene töltötte be. A párok, akik épp körülöttünk voltak az étteremben, mind el indultak a bálterembe, s elkezdtek táncolni. Az ötlet jó volt, így én is kiszerettem volna próbálni. Összeszedve minden bátorságomat, Jungkook felé fordultam.

– Jungkook, nem csatlakozunk mi is? – kérdeztem csillogó szemekkel. 

– Ne haragudj Sorn, de most nincs kedvem. Talán majd máskor – küldött felém a mosolyt.

– Ahogy akarod – feleltem letörten, miközben hátra dőltem a széken.

Azt hittem, hogyha sikerül rávennem, hogy táncoljunk, talán visszatér az életkedve. De nem úgy sült el, ahogy akartam. Pedig általában ő az, aki imád táncolni, és engem is belerángatni a dologba. Bár most úgy látszik, hogy a gondolatai teljesen máshol járnak, s nem ott, ahol kellene. Felállva az asztaltól, a mosdó felé vettem az irányt, hogy valamivel higgadtabban térjek vissza. 

Pár lépést tettem, s hátra fordultam, mivel meglepett, hogy Jungkook egyáltalán nem állít meg. A tekintete továbbra is a táncoló tömeget nézte, vagy éppen az ajtót. Belépve a női mosdó ajtaján, azonnal a csapokhoz vettem az irányt, hogy az arcomat bevizezzem. Nem értem, hogy most miért viselkedik így Kookie. Tettem valamit, amivel magamra haragítottam volna? Belenézve a tükörbe, a vizes arcom tükörképe köszönt vissza. Tényleg rám fért ez, mert amikor először néztem bele, azon a határon volt, hogy mindjárt összetörik – ez is azért volt, mert teljesen le voltam sápadva. 

Miután elhagytam a helységet, az ajtót bevágtam magam után, s úgy indultam vissza az asztalhoz, ha nem kellett volna megállnom arra a pár percre. Az asztalnál Jungkook és egy másik velem egykorú lány nevetett jó ízűen. Mély levegőket véve, az arcomra erőltettem egy kedves mosolyt, leplezve, hogy darabokra ne tépjen azt a csajt. Pedig olyan szívesen megtenném.

– Jungkook, ne haragudj, hogy megvárattalak, kissé túl nagy volt a sor – ültem le Kookie mellé. 

– Oppa, te ismered ezt a lányt? – mutatott rám. 

Oppa? Most komolyan, így hívta Jungkookot? Még nekem sem engedte meg, akkor ennek a vadidegen csajnak mégis miért? Miben különbözik tőlem, amiért megkapta ezt az engedélyt? Miben jobb, amiben én egyáltalán nem? Több száz ilyen kérdés kavargott a fejemben.

– Csak egy nagyon jó barátom a lemezkiadónál, mivel ő is ott dolgozik, mint stylist – mosolygott rá.

– Kezdtem már félni, hogy a barátnőd – sóhajtott egy nagyot.

Csak egy jó barát? Stylist a BigHit-nél? Ha az lennék, akkor eljöttem volna vele randizni? Mert szerintem nem. Egy idol és stylist között, ha szerelem szövődik, az már régen rossz. Egyrészt az idolt elkezdik piszkálni, másrészt az alkalmazottat kirúgják. Ahelyett, hogy bármi rosszat szóltam volna, inkább megemésztettem azt magamban, s helyette csak kedvesen mosolyogtam, hol a csajra, hol Kookie-ra. 

Percek teltek el csendben, miközben a csaj rosszallóan nézett rám, mint akit mindjárt készül megfojtani. Hogy ne kelljen az ő gyilkos tekintetét nézem, a tekintetemmel körbejártam az étterem minden egyes részletét. Hátha abbahagyja ezt, s kedvétől függően feláll és jó kislány módjára kisétál ott, ahol be is jött. 

– Oppa, nem megyünk egyet táncolni? Olyan régen lassúztam már – ragadta meg Jungkook karját.

– Nem gond Sorn, ha egyet táncolunk? – nézett rám. 

– Persze, hogy nem. Menjetek csak. Amúgy is, ezt nem kell megkérdezni, mivel csak egy barát vagyok. – feleltem mosolyogva – Akinek a társasága nem számít – kezdtem el halkabban beszélni. 

– Te vagy a legjobb – kiabálta vissza Jungkook. 

Persze, csak egy barát, aki már nem barátnő. Helyette csak egy jelentéktelen személy, akinek nincs jobb dolga, csak ülni és nézni a barátját, miként táncol egy másik lánnyal. Magam elé meredve, kezdtem el játszadozni a salátával. Nem vagyok normális, hogy ennyiben hagyom a dolgot. De tényleg nem számít az én véleményem, ha már azért vagyok itt, hogy elnézzek mindent. 

Ahogy elnézegettem őket, hogy milyen jól elvannak a tánccal, felrémlett bennem az, amit soha nem akartam. Lehetséges, hogy én csak egy eszköz voltam egy piszkos játékban, s nem is szeret? Mind az, amit mondott, egy jól kitalált hazugság volt, amit elhittem? Bele sétáltam volna a csapdába, amit talán már hónapok óta szövögetett azért, hogy ne tűnjön fel ez dolog? Ha igen, akkor egy jó nagy marha voltam, hogy hittem neki. Aish, miket hordok itt össze... Ez nem igaz, Jungkook nem ilyen ember. Túlságosan is jó a lelke, ahhoz, hogy átverjen mindenkit. Ezeket a ronda gondolatok, ki kell, hogy verjem. Mivel előfordulhat, hogy csak egy kis félreértés az egész dolog. 

Fél óra múlva, amikor az előadók szünetet tartottak, minden pár pihenés kép, visszaültek az asztalokhoz, kivéve Jungkookot és a csajt. Ők teljesen eltűntek. A bálteremben sem voltak, ahogy egyik asztalnál sem. Kezdett furcsa lenni a dolog, hogy nem jöttek vissza. Megfogva a kis táskámat indultam el keresésükre, eredménytelenül. Az étteremben egyáltalán nem voltak, így csakis a kinti terepre számíthattam. Kifizettem a vacsoránkat – amit nem nekem kellett volna – s kiléptem a tavaszi estébe. A tekintetemmel kerestem őket a sötét terepen, de mindenhol csak lámpák pislákoló fényét láttam. Hol balra, hol jobbra néztem, mert tudtam, hogy valahol itt kell lenniük... Nem szívódhatnak fel csak így, főleg nem Jungkook. 

Hirtelen rossz érzések költöztek belém, így elindultam jobbra, s lefordultam az étterem melletti sikátorba, ahol mindössze csak egy kis lámpa volt. Alaposan megnéztem a zsákutcának nevezhető sikátort, ahol kiszúrtam Jungkook alakját. A lámpa fényében pont azt a jelenetet láttam, amit nem akartam, soha. Kookie és a lány egymás karjaiban tapadtak egymás szájára. Tehát mindvégig ez volt a háttérben. Jungkook szerelme irántam, csak egy hamis történet volt. Ahogy tovább néztem a jelenetet, könnyek szöktek a szemembe. És amikor elváltak egymástól, akkor esett le Jungkook-nak, hogy az egészet láttam. A tekintetét, mélyen az enyémbe fúrta, s rájött végre, hogy mekkora marhaságot csinált. 

– Sorn, ez nem az aminek látszik – kezdett magyarázkodásba Jungkook.

– Akkor mégis mi? Én bíztam benned, de te becsaptál. – néztem rá – Azt hittem, hogy a szerelmed nem egy hazugság, de mégis. Tudod mit? Felejts el, fogd ezt a karkötőt és add annak, akit tényleg szeretsz – nyomtam a kezébe a dolgot, s a lehető leggyorsabban indultam el. 

A sötét éjszakába kezdtem el rohanni a kihalt utcákon. Sehol egy lélek, csak én és az utcai lámpák fénye. Úgy látszik én voltam akkora idióta, hogy hittem annak a seggfejnek. A telefonomért nyúlva kezdtem el hívni a lányokat, hogy most tényleg szükségem van a társaságukra. Viszont, ahogy gondoltam, a lányok éjszakába nyúlóan próbálnak, s egyedül Sophie ér rá. Őt meg nem akarom a felesleges problémáimmal fárasztani.

Letörölve a könnyeket az arcomról, léptem be a házba, mivel nem akartam a szüleim aggódó tekintetével találkozni. Bekiabáltam a konyhába, hogy hazaértem, s az utam egyből a szobámba vezetett, amit magamra is zártam. LiNa szerencsére elvállalta, hogy beengedi majd Sophie-t. Tíz perc sem telt bele, Sophie már az ajtómon kopogott. A kulcsot egy jól irányzott mozdulattal elfordítottam a zárban, ezzel utat engedve Sophie-nak. Ahogy találkoztam aggódó tekintetével, láttam rajta, hogy minden egyes apró részletre kíváncsi. 

– Sorn, mi történt, hogy a sírva hívtál fel? – ölelt meg szorosan. 

– Jungkook... hazudott nekem – engedtem útjára könnyeimet. 

– Miben hazudott az szemétláda? – rángatott le az ágyra.

– Úgy volt, hogy a randi kettőnkről fog szólni. Amikor visszaértem a mosdóból, az szúrt szemet, hogy egy másik lánnyal nevet valamin. Próbáltam nem elrontani a helyzetet, de nem bírtam tovább. Hagytam hadd táncoljanak, de amikor véget ért az egész, nem jöttek vissza. Gondoltam egyet, hogy megkeresem őket, s az étterem melletti sikátorban találtam rájuk, ahogy egymás szájában élvezkednek – meséltem zaklatottan. 

– Már a legelején tudtam, hogy ez a srác egy idióta – meredt maga elé.

Ahogy újra lejátszódott bennem az a jelenet, egyre inkább zaklatottabb lettem. A könnyeim a duplájára nőttek, mivel tényleg nem akartam elhinni, hogy Jungkook mindvégig a bolondját járatta velem. Tisztán emlékszem, a kórházban mondta, hogy nálam senkit nem szeret jobban. Úgy látszik ez is a hazugságai közé tartozott, ahogy minden más. De erősnek kell maradnom, nem törhetek darabjaira egy szemétláda miatt, akibe halálosan szerelmes voltam. 

A beszélgetésünkből egy kopogás szakított meg, így felálltam az ágyról, s kinyitottam az illetőnek az ajtót. És pont az a személy állt ott, akire a legkevésbé sem számítottam. Ezek után még van bőr a képén ide jönni? Képes elém állni azok után, hogy végig kellett néznem, amit a csajjal csinált? 

– Magatokra hagylak – lépett mögém Sophie. 

Könyörögve néztem rá, hogy ne hagyjon vele kettesben, de úgy látszik mit sem hatott. Jungkook beljebb lépett, én meg levegőnek nézve ültem vissza az ágyra magam elé meredve. 

– Figyelj Sorn! Az, amit ott láttál... egy picike félreértés. Nem én csókoltam meg Hana-t, hanem ő engem – kezdett el magyarázkodni újra.

– Aha, és azt várod, hogy ezt el is higgyem? – emeltem fel a hangomat.

– Az igazat mondom, halál komolyan. Nincs köztünk semmi, ő csak egy jó barát, se több, se kevesebb – lépett közelebb. 

– Persze, úgy mint én, ugye? Egyszerű barát, aki stylist a BigHit-nél – hoztam fel a dolgot – Hozzád hasonló emberrel még életemben nem találkoztam – kezdtem el nevetni. 

– Tényleg ne haragudj rám. Kezdjük újra, nem akarlak olyan könnyen elveszíteni – húzott magához. 

– Jungkook, engedj el. Csak azt akarom mondani, hogy holnaptól már nem tartozok a csapathoz. Megbeszélem a szüleimmel, hogy repüljünk vissza Taiwan-ra. – löktem el magamtól – És igen, részemről ennyi – léptem oda az asztalomhoz. 

A fiókjából elővettem a gyógyszert, s szinte az üveg felének a tartamát a kezembe öntöttem. Tíz tabletta biztos volt, de csakis azért csinálom, hogy Taiwan-on keressem a boldogságot. Számhoz emeltem a kezemet, s egyből lenyeltem őket. Csodálkozom a torkomon nem akadt meg. Az utóíze valami borzalmas volt, de nem rosszabb annál a fuldoklástól, ami utána jött rám. A világ elkezdett velem szédülni, viszont, hogy ne ájultan kössek ki a földön, leültem az ágyra, s csendben meredtem magam elé. 

– Mond, miért az a legegyszerűbb, hogy ahhoz a gyógyszerhez menekülsz? – kezdett el kiabálni.

– Te ezt nem értheted... Azért csinálom, mert melletted nem, de remélem Taiwan-on megtalálom a boldogságot – néztem továbbra is magam elé. 

Most, hogy ebbe belegondoltam, újra könnyek szöktek a szemembe. De muszáj erősnek maradnom, nem fogok előtte megtörni, s nem fogom sajnáltatni magam. Tekintetemet az ő barna íriszeibe mélyesztem, amiben ott csillogott a fájdalom, a megbánás és az, hogy nem akarja egykönnyen elengedni a kezemet. Most már tényleg nem tudom mit kezdjek. 

Sorn, már én is azt tanácsolom, hogy köszönj el attól a gyógyszertől. A tíz tabletta, amit most megettél nem volt jó cselekedet. Utána jártam, s Jungkook-nak igaza volt. Az toxic, csak tabletta formájában. Alig egy nap alatt rövidítetted az életed. A négy hétről lecsökkent három hétre, a háromról lecsúszott kettőre. Így az óra jelenleg ezt diktálja: 2 hét, 4 nap és 5 perc. 5 perc múlva, már végleg közelebb kerülsz a halálodhoz. Kérlek, légy jó kislány, s dobd el a toxicot. S ne mondj olyan könnyen búcsút Jungkook-nak, egy apró félrelépés miatt. Még mindig szeret... Csak te nem látod. Ez is a gyógyszer műve, teljesen elhomályosította az elmédet.