Red Blood Curse - Chapter 18.

Annyeong!

Ennek is eljött az ideje... Utolsó rész, de ezen kívül lesz egy záró rész és egy rövid írói kis megjegyzés. Aki teheti készüljön a zsepivel erre a részre és az Epilógusához. :) 

Jó olvasást hozzá! :)

xoxo: MinRae-chan

– Kössünk egy alkut. – szólaltam meg – Ha két napon belül kapni fogsz tőlem egy levelet, akkor azt jelenti, hogy az életem nélküled mit sem ér. Viszont, ha semmi ilyesmit... Örökre felejts el, ne várjál rám feleslegesen – csuklott el hirtelen hangom. 

– Rendben, felfogtam. Emiatt most a pokolba kívánsz, tudom jól. – fújta ki a levegőt – De legalább van esély arra, hogy adsz egy újabb esélyt magunknak. 

Meglehet, hogy adok neki, viszont tényleg igaza van. A pokolba kívánom, hogy ott égjen hamuvá, amiért átejtett már egy párszor. Bár az már túlságosan is komoly büntetés lenne neki, egy olyan dolog miatt, ami mindennap megtörténik. 

Ahogy a szemeibe néztem, legszívesebben a nyakába borultam volna sírva, hogy képes vagyok neki megbocsátani. Bár kifejezetten tudtam, hogy ezzel azt fogom elérni, hogy túlságosan is gyorsan bocsátok meg neki. Most nem fogom ezt tenni, direkt hagyom, hadd szenvedjen, mint én is... Akkor, amikor a másik csaj szájában turkált a nyelvével. Muszáj egy próba elé állítanom, hogy biztosra menjek tényleg szeret –e még. Ha bele is őrülök, akkor is kell egy kis idő kettőnket. 

– Akkor most már szeretnélek arra megkérni, hogy távozz – nyitottam ki előtte az ajtót. 

– Legyen szép éjszakád, ha netalántán nem tudnál elaludni, hívj fel. Mondani szeretnék valamit, amire most nem jutott idő – puszilt homlokon, s távozott. 

Minden erőmet összeszedve léptem oda a bőröndömhöz, s kezdtem el beszórni a ruhákat. Még csak tegnap költöztem be a szüleimhez, de újra pakolhatok össze. Ez már végleges, itt hagyok mindent, s visszaköltözök Taiwan-ra. Ahol remélem kevesebb csalódás fog érni az utolsó két hétben. 

Az ajtóra nézve, szüleim értetlenül néztek rám, hogy miért is pakolok. Nos, igen, még nem is tudattam velük, hogy milyen döntésre jutottam. Kiléptem a szobámból, s leültem velük szembe a konyhában. Néma csendben meredtem magam elé, mivel nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg magamban a mondanivalómat. 

– Visszaszeretnék repülni Taiwan-ra, már nem bírom azt, ami itt van... – szólaltam meg.

– Végre megjött az eszed kislányom. Pont erre a napra tartogattam a jegyeket magunkat – vágott bele a szavamba apám.

– Remek, mikor indulunk? – néztem rá apámra szemet forgatva. 

– Holnap indulsz anyáddal. Én LiNa-val itt maradok Szöulban, csakis azért, mert halálosan szerelmes – nézett rá mosolyogva LiNa-ra.

Azt hittem, hogy el fogok ájulni. Mi az, hogy azért marad itt a húgommal, mert most éli a kamasz szerelmesek életét. Ennyi erővel engem sem kellett volna elhurcolni Taiwan-ról, amikor szerelmes voltam. Ez annyira igazságtalanság. De legyen, ha ő így gondolja, nem állok le vitatkozni. Tegye azt, amit jónak lát. 

Tehát, ma indulunk vissza Taiwan-ra – igen, a holnap neki még nem érkezett meg – izgatottan várom már. Felálltam az asztaltól, s elindultam a szobám felé, hogy folytassam a pakolást. Azonban mindössze egy hirtelen mozdulat volt az egész, s a földön kötöttem ki ájultan. Lassan a hidegpadló helyett valami meleg ölelt körbe. Fogalmam sem volt, hogy micsoda lehetett az, hisz' nem láthattam. Egyedül a családom sikoltozását és kiabálását hallgattam, miként engem rázogatnak. Tudtam, hogy fel akarnak kelteni, de eredménytelenül. 

Egy idő után viszont már semmit nem hallottam, sem a szüleim kiabálását, ahogy a mentő szirénáját sem. Most az egyszer sikerült olyan határesetre kerülnöm, amikor mindent kitudtam zárni. A zavaró tényezők mind eltűntek, s végre csend és nyugalom vesz körbe. 

A sötétséget eltávolítva az elmémből, fehérség vett körbe. Újra a fertőtlenítők szaga, a csipogó gépek, a négy fehér fal, a szokásos dolgok, amiket már jól ismertem. Homályos tekintetemmel pásztáztam körbe a kórtermet, de elmosódott dolgokon és alakokon kívül mást nem nem igazán láttam. Pár percre kénytelen voltam visszacsukni a szemeimet, mivel zavart, hogy semmit sem olyannak láttam, amilyennek kellett volna. Felnyitva újra szemeimet már minden kitisztult, mind az emberek, s tárgyak. 

– Rossz hírt kell közölnöm önökkel. – szólalt meg valaki – A kisasszonynak igen nagy veszélyben van az élete. A sok toxic miatt, ami a szervezetébe került, elérte azt a bizonyos határt, ami előidézte ezt a rosszullétet. Sajnos nem tudunk rajta segíteni, így azt a pár órát, ami még lehetséges, töltsék vele... Mivel nincs sok ideje hátra – fejezte be az orvos, aki ezután egyből távozott. 

A szüleim, a húgom, s a barátaim arcai mind olyan színűek lettek, mint a fal. Kis híján bele is olvadtak. És igen, gondolhattam volna rá, hogy tényleg egy hülye húzás volt a dolog. Hiba volt elfogadnom azt a gyógyszert. Nem hittem Jungkook-nak, aki mindvégig óvott a bajtól. S tessék, itt a állok a halál küszöbén. Pár óra múlva már tényleg nem fogom őket látni, és fentről követhetem végig a sorsukat, miként alakul. Jó volt velük együtt lenni, az a rengeteg közös élmény, amin együtt mentünk keresztül, boldogságot hozott a lelkembe. Voltak ugyan néha nézet eltéréseink, de sose tudtunk egymásra sokáig haragudni. És igen, most jött el az a bizonyos pont, hogy ideje mindenre a megfelelő választ adnom és búcsút venni az élettől. 

– Anya, ne haragudj, hogy nem mondtam el sok mindent. Tedd fel azokat a kérdéseket, amit mindenáron tudni akarsz. És ez mindannyitokra vonatkozik – szólaltam meg, ezzel megtörve a néma csendet. 

– Kislányom, engem nem érdekelnek a válaszaid, most az a fontos, hogy együtt legyünk, amíg lehet – borult sírva a nyakamba. 

Igen, anyám mindig is ilyen volt. Ahányszor valamelyik családtagunk meghalt, az utolsó perceket vagy órákat azzal akarta eltölteni, hogy felidézzék az emlékeket. De ez nálam nem ilyen egyszerű. Rengeteg olyan megválaszolatlan kérdés van, amit nem hagyhatok annyiban. Így kihasználva ezt a pár órát ennek akarom szentelni, s annak, hogy elmondjam Jungkook-nak mennyire szeretem. 

Be kellett volna látnom, hogy hiba időt adnom magunknak. Legszívesebben visszatekerném a nagy óra mutatóit, hogy mindent tisztázzak, végleg. Nyugodtan szeretnék meghalni, minden lelkiismeret furdalás nélkül. 

A szüleimnek semmilyen kérdése nem volt, ők tudták mindenre a választ, ahogy a húgom is. Tudta, hogy az átok rájuk nem tartozik, csakis rám. Én viszont egyáltalán nem tudtam mi is rá a válasz. A válaszuk valahogy így hangozhatott: Olyan géneket hordasz a lelkedben, amely 3 évente újjá születik. Egy családban, mindig egy ember kapja meg. Ez az egész onnan ered, hogy 100 évvel ezelőtt a hercegnő elkapott valami vírust, ami ezzel jár. Így ez a sors megváltoztathatatlan. Meg van a következő vudu lány, akinek ez a sorsa, de erről te már nem fogsz értesülni, ki is az. 

Nos, erre választ kaptam, így már csak nekem kell majd értelmes válaszokat adnom. Amit nem tudom, hogyan fogok elérni, ha a szavakat majd úgy kell összekaparnom a földről. 

– Lányok, nektek van valami kérdésetek, amire választ akartok kapni? – fordultam barátnőim felé.

– Igen, mindannyian választ akarunk kapni arra, hogy mégis miért nem mondtad el, hogy hamarosan meg fogsz halni? A másik meg, honnan szedtél te toxicot? – lépett közelebb Sophie.

Gondoltam, hogy drága barátnőm fogja megkérdezni ezeket, mivel a többieknek még mindig falfehér volt az arca. Több formátumban is megtudnám adni a választ, de a legegyszerűbb az lesz, hogy mindenfajta kertelés nélkül. Meg amúgy sem szeretném nagyon túlbonyolítani a dolgokat, hisz' Jungkook az, aki alig tud valamiről. Nos, a csapattársait pedig nem igazán kötötte le a történet. Sőt velük erről már korábban is beszéltem, s direkt kértem őket, hogy ne beszéljenek erről Kookie-nak. Annak érdekében tettem, hogy amikor már tényleg itt a megfelelő idő, akkor szóvá teszem. De nagyon sokáig húztam, s tessék itt tartunk. Mindent ebbe a nyamvadt két órába kell belesűrítenem. 

– Nem akartam, hogy ti is halálra aggódnátok magatokat a dolog miatt. Nem akartam nektek még egy terhet a vállatokra helyezni. – kezdtem bele – A toxicról pedig azért nem beszéltem, mert bedőltem Arionnak. Hittem neki, hogy ez egy élethosszabbító gyógyszer, de helyette csak egy méreg volt – álltam meg egy pillanatra.

Nem tudtam tovább folytatni, hisz' ahányszor bele akartam kezdeni a mondadómba, egy hang sem jött ki a torkomon. Túlságosan is féltem a válaszuktól, de az is a fejemben volt, hogy nem cseszhetnek le emiatt – várjunk, de igen, mégis. Na, mindegy. Percekig feküdtem némán, ezzel jelezve, hogy a magyarázatom a végére ért. 

– Hát, akkor mi most magatokra hagyunk. Amikor eljött az idő, kérlek szólj Jungkook – veregette vállba Seunghee Jungkookot.

A kórterem ajtaja becsukódott, s magunkra maradtunk. Mindenhova néztünk, kivéve egymásra nem. Tekintetünket, direkt kerültünk, mivel egyikünk tudott mit mondani a másiknak. Viszont már kezdett elegünk lenni a túl nagy csendből, így mindketten egyszerre szólaltunk meg. Hirtelen azt sem tudtuk kinek adjuk meg az elsőbbséget, de mindenféle választás vagy vita nélkül rám esett a döntés. 

– Oppa, ne haragudj, hogy nem voltam veled őszinte. Csak féltem – hallgattam el.

– Nem történt semmi, megértem miért is nem mondtad el nekem. Túlságosan is féltél attól, hogy aggódni fogok miattad. De azért tettem volna, mert szeretlek – ült le az ágyra. 

– Meggondolatlanul cselekedtem, amikor elfogadtam az gyógyszert. Így egy hetet sem tölthettünk együtt – válaszoltam letörten.

– Nekem máris az jelentett valamit, sőt többet, mint bármi más – fogta meg a kezem.

Könnyezve néztem rá, mivel tudtam, hogy a lelke legmélyén azért mégis tudta a választ a dolgokra. Ettől eltérően azért még szeretném tisztázni vele a dolgokat, hisz' tényleg akkor leszek a legnyugodtabban. Viszont tudta mit akarok mondani, s mivel nem akarta hallani, így a legfinomabban leintett. Akkor nincs más választásom, mint ténylegesen beletörődni a dologba. 

Nagyrészt megúsztam a kérdéseket, így biztos nem maradt semmi megválaszolatlanul, egyedül csakis az, hogy mi történt Arionnal. Hiába kérdezik tőlem, nem tudom a választ. A tippemet én arra adom, hogy még él és valahol az újabb kiválasztott ellen szövögeti a terveit. Hogy a többiek mit gondolnak, arra már biztos nem fogok választ kapni. Mivel kemény fél órányira vagyok, hogy az a gép elkezdjen sípolni. És a szemeimet lehunyjam, s elaludjak. 

Jungkook kiakart menni szólni a többieknek, hogy most már tényleg nincs sok hátra, de ők felszívódtak. Az ajtónk előtt egy lélek sem járt. Akkor ez már biztos. Kevesebbet akartak szenvedni. Megértem őket, hogy nem akarnak ott lenni, amikor egy szeretett elveszítenek. Nem baj, a megfelelő búcsúzást már megtettem. Egyedül Kookie-tól nem tudtam úgy elköszönni, hogy az őszinte legyen, s minden olyan érzést tartalmazzon, amit eddig nem tudtam elmondani neki. 

– Kookie gyere ide. Ketten maradtunk, szeretnék tőled a legmegfelelőbben elköszönni – mosolyogtam rá könnyezve. 

– Kérlek, nem akarom, hogy még jobban megfájdítsd a saját lelkedet – törölte le hüvelykujjával a könnyeimet. 

– De ez fontos, én csak így fogok tudni megnyugodni... – néztem rá remegve.

– Ne is mondj semmit, egy szót se. Csak mosolyogj rám. Ez a valóság? Az lenne? Hazugság, az egész. Mellettem fogsz maradni? Megígéred ezt nekem? Megállítanád az időt? Ha ez a pillanat elmúlna? – vágott bele a szavamba.

– Ez a Butterfly egy része... Az, ami megszokott siratni. Bárcsak melletted maradhatnék, de sajnos nem lehet. Megígérem, hogy ha lesz esélyem, fentről foglak nézni – kezdett el folyni a könnyeim. 

– Nekem az is elég, ha válaszolsz egy kérdésemre. – nézett rám könnyezve – Mellettem maradsz? – csuklott el hirtelen a hangja. 

– Ha csak egy napig is, de igen melletted maradok lélekben. – feleltem – Már csak öt perc. Nem akarok meghalni, félek – kezdtem el jobban remegni. 

Már csak öt perc, semmi több. Nem akarok meghalni, élni akarok. Élni akarok, tovább énekelni, s Jungkook mellett megöregedni. Miért kellett nekem így végeznem édes Istenem? Mond, miért? Tudtam, hogy ez a sors adatott meg nekem, de félek. Találj valami megoldást, hogy ne kelljen eltávoznom. De sajnos ez lehetetlen.

Az utolsó öt percben úgy szorítottam Kookie kezét mindig még soha. Nem akartam elengedni. Kapaszkodni akartam, de egy idő után már rá kellett jönnöm, hogy nem tarthat az öt perc sem örökké.