Red Blood Curse - Chapter 12.

Annyeong!

Meghoztam a 12. fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek! :) Jó olvasást. 

Hamarosan talán leszokok erről a kis bevezető szövegről, mert már mindenki unja ezt. :D

xoxo: MinRae-chan

A fejem csak úgy lüktetett a fájdalomtól, amikor kinyitottam a szemeimet. A padlón fekve találtam magam, miközben rengeteg ember tekintette pásztázza körbe a testemet. Értetlenül néztem rájuk, mivel egyáltalán nem tudtam kik is ők. Ismernem kéne őket vagy talán látnom? Egyikük arca sem rémlik, hogy láttam volna a múltban. Valaki igazán felválgosíthatna, hogy kik ők, s miért aggódnak értem. 

Felülve az egyikük szó szerint a nyakamnak ugrott, s ölelt meg. Mivel nem ismertem meg őt, így sajnos nem öleltem vissza. Sőt, a szüleim is arra tanítottak, hogy ne álljak szóba idegenekkel. Elengedve, az arcára meglepődöttség ült ki, mint aki nem tudja hol van. 

– Sorn, azt hittem, hogy soha többé nem fognak látni – nézett mélyen a szemembe az illető.

– Elnézést, de ismerlek benneteket? – kérdeztem tőlük. 

A srácban, aki az imént megölelt, hirtelen megállt benne az ütő. Tehát ezek szerint tényleg emlékeznem kéne rájuk. Emlékezésből emiatt csillagos ötöst kellene, hogy kapjak, de sajnos ez lehetetlen, mivel nem járok suliba. 

Megpróbáltam felhozni emléket róluk, de semmi. Így csak egy fejrázással jeleztem, hogy nem tudom mégis kik a fenék ők. Ennek hallatán mindenkinek leesett az álla. Néhányuknak talán még a föld alatt is koppant. Úgy látszik, hogy akkor nagyon hosszú folyamat lesz, mire újra összeismerkedek velük, ha csak addig valamilyen csoda folytán nem fogok emlékezni rájuk. De meg kell próbálnom, mert a mondás is úgy tartja, hogy próba teszi a mestert. 

Felálltam, s kezet fogtam velük, viszont a fiú, akinek meglepődöttséget okoztam egy ölelésre várt. Eleget téve parancsának megöleltem, amit nem igazán akartam, soha. Viszont ezt is meg kell tenni egyszer, ha akarjuk, ha nem. 

– Attól, hogy nem emlékszem rátok, teggezük egymást? – néztem rájuk értetlenül.

– Igen! – felelték kórusban a lányok. 

Ennek hallattán néhány emlékkép felrémlett róluk. 

– Várjunk csak... Seunghee, Yeeun, Yujin és Sungyeon? – jutottak eszembe a nevek 

– Pontosan. Akkor emlékszel ránk mégis? – nézett rám reménykedve Yeeun.

– Valami rémlik, mivel mi öten alkotjuk a CLC-t, ők hatan meg a BTS-t – mutattam a fiúkra.

– Álljunk csak meg egy szóra, Sorn. Nem hatan alkotjuk meg a fiú bandát, én is közéjük tartozok – csattant fel hirtelen a fekete hajú srác.

– Akkor heten, ne haragudj... – álltam meg egy percre.

– Jungkook – felelte szemeit forgatva.

– Akkor heten, ne haragudj Jungkook – fejeztem be a mondatom. 

Hurrá, akkor mindenkit ismerek, kivéve Jungkookot. De, ha ő is a BTS-hez tartozik, akkor miért is nem emlékszem rá? Na, jó megpróbálok tenni ellene, hogy mindenképp eszembe jusson az emléke. Nem szeretnék neki fájdalmat okozni. Bár talán már okoztam neki, nem is keveset. Akár most le is üthetnének még egyszer, hátha. 

Mindannyian elindultunk ki a teremből, mivel eléggé nagy káosz lett ott. Mint egy csatatér, ahol több katona küzdött az életéért. Mondjuk ez is történt, de nem katona harcolt, hanem én. És sikerült is, csak Arion még mindig él, s én voltam akkora idióta, hogy feláldoztam magam valakiért, akit elmondásuk alapján halálosan szeretek, vagy mi fene. 

Utunk egyenesen az irodába vezetett, hol a vezető várt minket arca fagyott mosollyal. Megszokhattuk volna ezt tőle, mert mindennap így vár minket. Legyen szó forgatásról vagy beszélgetésről. De nem várjuk el tőle, hogy komoran várjon bennünket. Ha már egyszer jó híre van a BigHit-nek. Így ezt csakis neki köszönhetjük, nem magunknak. 

Befejezve a beszédet, visszaindultam volna a dormba, de valaki a karomnál fogva húzott ki a levegőre. Értetlenül pásztáztam az arcát, de nem láttam semmit belőle, mivel már vak sötét volt kint. Reménykedtem abban, hogy az egyik barátnőm vagy Sophie – miért is gondolom, hogy Sophie az, amikor nem is volt ott. Csalódnom kellett, mivel Jungkook volt az, aki elmondásai alapján BTS tag. De, ha az, akkor eliszem. Úgyhogy nincs olyan dolog, amiben kételkedni tudnék. 

Értetlenül néztem rá, amit Kookie nem vágott. Azt várta, hogy reagáljak valamit. Reagálnék is, de nem azt, hogy hirtelen a karjaiba ugrom, s szájon puszilon. Felejtse el, biztos, hogy nem csinálom meg. 

– Sorn, te most komolyan nem emlékszel rám? – nézett rám letörten.

– Mindent megtennék érte, de sajnos nem. Ha egy okot mondanál, talán nem adom fel – feleltem.

– A csókjaink, a közös perceink – kezdte el sorolni.

Amiket fel sorolt az imént, kezdett indokot adni, hogy fussak neki újra. El kezdtem erősen gondolkodni, s leásni a szívem legmélyére, hátha megtalálom rá a megoldást. Egyenlőre minden eredménytelen volt. Mindenféle emlék eszembe jutott, de olyanok voltak, amikben Jungkook nem volt jelen. Szemeimet kinyitva az övét kereste, amelyet meg is találtam nagy nehezen. Bele volt írva a fájdalom, ugyanakkor viszont a remény és boldogság. Próbáltam egy mosolyt varázsolni az arcomra, ezzel bíztatva, hogy van még esély rá. Kicsi, de van. Ha továbbra sem adom fel, sikerülni fog, tudom. Persze ehhez kelleni fog a segítsége, hogy újra bízzak benne, mint az előtt. 

Észrevéve mosolyomat azonnal jobb kedvre derült. Nem tudtam elmondani, hogy abban a pillanatban én mit érezhettem, s azt, hogy ő mit. Egyszerűen leírhatatlan volt, mert talán sikerült az, amit elterveztem. Megbízni benne, s emlékezni a közös percekre, s a társaira. 

Végre nem éreztem azt, hogy egy jelentéktelen alak lenne a BTS-ben, és persze a múltamban, vagy a jelenben. Tök mindegy, a lényeg annyi, hogy mindenhol egy fontos személy. Legalábbis számomra az volt és lesz is. 

Karjait kitárta, várva, hogy átöleljem. Üsse kő, belefér egy baráti ölelés, amit csak egyenlőre hívok így. Ha kiderül milyen kapcsolatban is állok vele, lehet, hogy átgondolom és többnek hívom. De még nincs minden eldöntve. 

Olyan erősen szorított magához, mint aki még nem ölelt meg egy embert sem. Nem bántam, meglehetősen nekem is hiányzott az ölelése. Még, akkor is, ha nem ismerem fel. De teszek róla, hogy mindenképp úgy legyen, ahogy én akarom. 

–  Még mindig kilátástalannak tűnik a helyzet, de mindent el fogok követni. Ígérem – mosolyogtam rá.

– Ne erőltesd, megvárom, hisz' a fontos, hogy magától történjen. Nem fogom rád erőszakolni, hogy most azonnal emlékezz – kezdett el nevetni.

Akarva-akaratlanul is, de nekem is nevetnem kellett rajta. A könnyeim is kicsordultak a helyükről, annyira kellett nevetnem. Jól esett nevetni, mivel jó régen volt már ilyenben részem. Mostantól minden perc számítani fog kettőnknek. 

Ideje volt visszamennünk végre a dormba, mivel tényleg sötét volt, s egyikünk sem látott el az orra hegyéig. Sőt, ami a legjobb az egészben, hogy telefon sem volt nálunk, így aztán végképp bajban leszünk. És nem csak fejmosást fogunk kapni. Mintha ez számítana is valamit Kookie-nak, aki semmilyen szabályt nem tart be, s követ. Ő csak a sajátjainak él, amit nem hiszem, hogy betartana. Álljunk csak meg egy percre, azt hittem teljesen, hogy tényleg úgy kell mindent összekaparnom a földről, de úgy látszik maradt valami, ami köthető hozzá. Megnyugodtam, mert így könnyebb lesz, talán – igen még mindig bizonytalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy sikerülni fog –e vagy sem. 

– Jungkook, talán van egy megoldása, hogy tudom könnyedén visszaszerezni az emlékeimet rólad – ugrottam hirtelen a nyakába. 

– Remek, akkor mondjad, hogy holnap egyből neki tudjunk állni – felelte mosolyogva.

– Seunghee apjának a városban van egy laborja, ahol ezeket végzik el. Alig fél órára van innen a BigHit-től. Holnap akár indulhatunk is – válaszoltam szintén mosolyogva. 

Válaszképp bólintott, mivel egy szót sem tudott kinyögni, annyira megörült a mondandómnak. Én is örülnék, ha ő neki jutott volna ez eszébe. Hisz' én szeretek mindenkinek örülni, aki valamit el ér. Legyen szó sikerről, jó eredményekről, meg mi egyéb más dologról. 

Visszaértünk a saját dormunkba, s mindketten egy emberként estünk bele az ágyba. Azonnal elnyomott minket álom. Engem biztos, hogy el. Viszont, hogy Jungkook is akkor aludt el, amikor én, nem tudom. Fene tudja, lényeg álmodjon szép dolgokat. Nekem sajnos nem így történt, az utóbbi két hétben nem történt ilyen, de most újra rám törtek. Kínzó rémálmok, tele hullákkal, vérrel és sírkövekkel. Amíg Arion fel nem tűnt, nem volt semmi baj, de neki köszönhetően újra előjöttek. Úgyhogy most már tényleg itt az idő leszámolni vele, s a bandája tagjaival. Meg kell halniuk, még akkor is, ha nekem is. Nem érdekel, semmi. Első sorban az a fontos, hogy ők halljanak meg, s utána minden a saját idejében fog bekövetkezni. 

Reggel Jungkook keltegetésére keltem, mivel ideje lett volna elindulni Seunghee apjához elindulni. Gyors kikeltem az ágyból, s berohantam a fürdőbe, ahol felkaptam a ruhákat, s összekötöttem a hajamat. Mindketten útra készen voltunk, de Jungkookot valami nagyon felizgatta. Aish, miért nem gondoltam arra, hogy amiatt, hova is megyünk. Hazajövünk, s falba fogom verni a fejem. Ha tetszik, ha nem, akkor is megteszem.

Fél óra gyaloglás után megérkeztünk, s szerencsénkre pont ott volt Mr. Oh, aki rögtön fogadott is minket. Azonnal odanyomott egy köpenyt a kezembe, hogy vegyem fel a ruhára, mivel csak így mehetek be abba a hengeralakú dobozba. Hogy ne kelljen mindent kétszer elmondani, úgy cselekedtem, ahogy mondta. 

Belépve a dobozba, úgy éreztem magam, mint egy kísérleti patkány. De egy szavam sem lehet, mivel volt olyan rendes Seunghee apja, hogy a kedvemért elvállalt. Még úgyis, hogy egyáltalán nem jövünk ki jól egymással. Egy pár dolog engem okol, amit meg is értek. Beinditva a kis szerkezetet, mindenféle fura virtuális dolog jelent meg előttem. Több szám és icipici képek. Olyan képek, amiken megjelentek azok az emlékek, amiket nem sikerült magamtól felkutatnom. Végig nézve rajtuk, újra emlékeztem teljesen Jungkook-ra. Könnyeimet útjára engedve néztem tovább a mozgó jelenetek. Az átlátszó üvegen átnézve néztem le Jungkook-ra, aki mosolygott az örömtől, tudván, hogy sikerrel jártunk. Hála Mr. Oh-nak és profi tanulmányainak. Na, meg a masináinak. Minél többször néztem végig őket, annál boldogabb voltam. De annyira, hogy semmilyen szomorú hirrel nem lehet elrontani.

– Sorn, sikerült – kiabált fel hozzám, amikor úton voltam le a biztos talajra.

– Tudom, s ennek nagyon örülök – öleltem át könnyezve.

Úgy látszik, hogy sikerrel jártál. Arion átka mit sem hatott, ahogy mondani szokásom: Az igaz szerelem mindent legyőz. Viszont még mindig nincs vége: 4 hét, 6 nap és még 9 óra. Tudom, kezded unni ezt sok figyelmeztetést, de nincs más értelme, hogy tudtodra adjam, hogy hamarosan meghalsz. S újjászületésedre nincs esély, csak szellemként követheted tovább barátaid útját.