Red Blood Curse - Chapter 9.

Annyeong!

Meghoztam a 9. fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. .)

Jó olvasást!

UI:.Szeretném megköszönni a csodás fejlécet, a One Shot's and My Dream blog vezetőjének. Nagyon tetszik, köszönöm. 

xoxo: MinRae-chan

– Nem mondtam eddig, de néha azt kívánom, hogy bárcsak eltűnnél. Örökre – felelte.

Szavai úgy hasítottak belém, mint villám egy fatörzsbe. Minden egyes kiejtett szó, fájt. Reménykedtem benne, hogy azért ilyen mélyre nem fog süllyedni, de mégis. Ahogy a mondatot többször elismételtem magam, a könnyeket úgy engemet útjára egymás után. Tehát így állunk, azt akarod, hogy eltűnjek? Meg is fogod tapasztalni heteken belül. Jungkook arcára semmi érzelem nem volt kiírva. Akkor egy csepp bűntudata sincs a mondata miatt. Remek, én is érzéketlen tuskó leszek, ha ő is.

– Ne aggódj, ha akarod most is elmehetek. Nem kell heteket várnod rá – néztem rá.

Könnyeimet letörölve, téptem le magamról a még csöpögő infúziót. Kikelve az ágyból, álltam rá mindkét lábamra, ami nem volt jó ötlet. Ahogy ránehezedtem a szilánkosra tört lábamra, azonnal elestem. Ezzel leverve mindent a kis polcról, és eldöntve az infúziós állványt. Nem érdekelt, hogy mekkora rendetlenség lesz a kórteremben, akkor is ki kellett szabadulnom innen. Belekapaszkodva az ágytámlába álltam fel, s sétáltam oda az ablakhoz. A lehető leggyorsabban nyitottam ki, és ültem le a kint levő széles párkányra. Most utoljára látom a még lemenő napot. Lenézve a kórház alatt, emberek egyre kevesebben sétáltak el. Tíz emelet magasan voltunk, így ha le is vetem magam innen, nem fogom túlélni.

– Sorn, te mi a francot akarsz csinálni? – kérdezte Jungkook kiabálva.

– Azt, amit te magad kértél. Eltűnök, s nem várom meg azt a hat-hetet, ha most is megtehetem – feleltem, miközben a napot néztem.

– Nem úgy értettem. Ne tedd ezt magaddal, a barátnőidnek és rajongóknak szüksége van rád, ahogy még nekem is – lépett mögém.

– És azt akarod, hogy ezt most el is higgyem? – néztem rá könnyes szemekkel.

– Vésd eszedbe, hogy amiket mondok, komolyan is gondolom. Kivéve azta mondatot, ami miatt ezt akarod tenni. – törölte könnyeimet – Add szépen a kezed – nyújtotta felém a karját.

Nem tudtam mit tegyek. Higgyem el azt, amit mond, hogy szüksége van rám. Minek? Hogy még jobban a földbe dögöljön? Nem, nekem kell ilyen élet, ahol csak megalázhat kedvére. Hittem benne, hogy jó ember, s jól kilehet vele jönni. De ez az esélye is elúszott. A fanoknak meg nem fordítok hátat. Még az életemnél is fontosabbak, így inkább megvárom a maradék időt.

Bizonytalanul álltam fel a párkányról, mivel másképp nem tudtam volna felé nyúlni. Mikor már biztosan álltam a párkányon a kezemet nyújtottam, amit meg is ragadott. De még mielőtt visszahúzott volna, megcsúsztam a párkányon, s lógtam ki az ablakból. Nem volt semmi segítségem, amiben kapaszkodni tudtam volna, egyedül Jungkook karjai. Nehéz nem voltam, de még engem sem könnyű ilyen helyzetben fent tartani. Lenézve, alattam több ember is volt, arcukra félelem kiülve. Ekkora feltűnést nem akartam kelteni, de úgy látszik, hogy sikerült. Tériszonyom egyáltalán nincs, viszont most teljesen megrémültem. Eleinte jól hangzott, hogy innen vessem le magam, de most már egy idétlen ötletnek találtam. Azok a mondatok, amiket Jungkook mondott, felnyitották a szemem. Bármennyi időm is van még, nem dobhatom el olyan könnyedén az életemet. Ki kell használnom, hisz’ ilyen lehetőségek mindössze csak egyszer adódnak. Hülyének éreztem magam, hogy képes lettem volna megtenni.

Gondolatmenetemből Jungkook hangja zökkentett ki. Tisztán értettem azt, amit mondani akar. Kérte, hogy bízzak benne, akkor meg is bízok. Erőt véve magán kezdett el felhúzni. Nem éreztem, hogy szorította volna a karomat, mivel a vér is kifutott belőle. Hála annak, hogy lógtam egy sort. Könnyeimnek megint nem tudtam megállást parancsolni, így újra útnak eredtek. A könnyek a látásomat teljesen elhomályosították. Jungkook a csuklómat megragadva húzott magához, engedve, hogy a vállán sírjam ki magamat. Nyugtatásként mindvégig a hátamat simogatta, amely hamar segített rajtam. Pár perccel később már szabadulni akartam, de Kookie továbbra sem engedett. Ezért még hagytam magam egy kicsit, hogy ő kiélvezze a helyzetet, amíg lehet.

– Ígérd meg, hogy nem fogsz több ilyet csinálni. Számunkra a te életed mindennél fontosabb. Bele fogok bolondulni, ha te meghalsz – súgta a fülembe.

– Megígérem. Sajnálom, hogy az utóbbi napokban bunkó voltam veled. Nem érdemelted meg – néztem mélyen a szemeibe.

– Én is elnézést kérek a viselkedésem miatt. De a sajnálkozást most fejezzük be, ezt az egy dolgot nem szeretem – nevettem el magát.

Akarva akaratlanul is, de én is nevettem. Ugyanolyan, mint én. Én sem szeretem, ha egy ember túl sokat sajnáltatja magát. Sőt egyáltalán ki nem állhatom az olyan embereket. Nap, mint nap panaszkodnak, hogy a barátjuk szakított velük, meg milyen pocsék életük van. Nekem is az van, mégsem kiabálom világgá, hogy mindenki megtudja. Megtehetném, de tudom, hogy akkor más emberek agyára mennék.

Végre minden visszatért a normális kerékvágásba. Újra béke van köztünk, ugyan megjegyzünk egypár dolgot, ami a másiknak zavaró. De ezt is csak azért csináljuk, mert jó érzés. Megkapaszkodva az ágytámlába sétáltam oda a tolókocsihoz, hogy kérjek egy újabb adag infúziót. Az előzött szépen letéptem magamról. Nem is azzal van a gond, mivel vissza lehet rakni, de amikor az állvány is elborult, az antibiotikum szépen kifolyt a helyéről. Egyedül is ki tudtam volna gurulni, de a drága, egyetlen Jungkook erősködött, hogy mindenképp segít nekem. Ha leállnék vele vitatkozni, egész biztos újabb harag állna közénk. Amit egyikünk sem akart, így hagytam magam.

– Jó estét! Segíthetek valamiben? – lépett hozzánk egy nővér.

– Igen. Véletlenül kifolyt az infúziója, miközben az állvány elborult. – vágott fejbe – Kérhetnék neki egy újat? – mosolyogott Jungkook.

– Ya! Ez a fájt, legközelebb hagyjad ki – néztem rá mérgesen.

– Bocs, nem tudtam megállni – nevette el magát.

– Persze, azonnal viszem – felelte mosolyogva.

Ha meg meri tenni legközelebb, hogy fejbe ver, én fogom leütni. Visszafeküdve az ágyba azonnal jobban éreztem magam. Egyedül az zavart, hogy még mindig itt kell lennünk még egy hétig, legalábbis Jungkook-nak. Nekem minimum két hétig, mivel az infúziókat és a vért még mindig kapnom kell. Elvileg, de csak elvileg, sok vért vesztettem, mikor a kocsi nekem csapódott. A nővér a lehető leggyorsabban kötötte rám a dolgot, s egyből távozott. Ezzel kettesben hagyva minket. Egyáltalán nem zavart, hisz’ megszoktam már, hogy mindenhova együtt megyünk. Természetesen a vezetőség kérésére.

A szobára újra csend telepedett, mivel nem tudtunk mit mondani egymásnak. Túlságosan is megnémultunk. Nem azért, mert nincs téma, amiről tudnánk beszélni. Egyszerűen így adódott. A plafon bámulásától hamar elaludtam, de muszáj volt ébren maradnom a következő adag gyógyszer, vér és antibiotikum miatt. Kezdtem unni az ilyen dolgokat, de csak így tudok hamar felépülni. Jungkook felé fordulva, láttam rajta, hogy ő is mindjárt bealszik. Ezt nem hagyhattam. Nem akarok egyedül fent lenni, s szenvedni, hogy nem aludhatok. Bármennyire is tűnök most köcsögnek, muszáj fent lennie velem.

– Figyelj, Jungkook. Ha zavar, szakítok Sehunnal – fordultam felé.

– Ha szereted őt megértem. Hiába mondtam el neked mit érzek, nem fog a tényen változtatni – felelte letörten.

– Való igaz, hogy nem érzek irántad semmit. De rossz nézni, hogy emiatt szenvedsz. – néztem rá – Sőt már nem látom értelmét miért is jöttem össze vele.

– Köszönöm, hogy ennyire aggódsz. Viszont nem akarlak meggátolni az érzéseidbe. A szíved dönti el, hogy kit választasz – gördült le az arcán egy könnycsepp.

– Rendben, most elmondom, hogy kit választok. Sehunt már kezdem unni, ugyan nem érzek irántad semmit. De adjunk egy esélyt. Ha sikerült beléd szeretnem, szóba jöhet, hogy megpróbáljunk tényleg együtt járni – válaszoltam mosolyogva.

Arcáról a könnyek azonnal eltűntek, helyét egy öröm mosoly vette át. Soha nem láttam ilyen boldognak, mint most. Örültem neki, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcára. És, hogy komolyan gondoltam –e, amit mondtam? Igen, teljesen. Ha két héten belül sikerül, akkor adok egy esélyt a komolyabb kapcsolatnak. Ezzel véget tudok vetni örökre a Sehunnal való kapcsolatomnak. Semmi rosszat nem tett, csak annyit, hogy elvitt valahova, többet nem. Jungkookkal meg lehet legalább szórakozni, piszkálni egymást, nevetni egymás szerencsétlenkedésein. Kookie legalább őszinte mosolyt csal az arcomra, s őszinte könnyeket csal ki belőlem, ha kell. Egyszóval a két személy ég és föld. Sehun soha nem lesz olyan, mint Jungkook. Ha ki engednek innen, első dolgom az lesz, hogy szakítok Sehunnal.

Miután mindent megkaptunk az orvostól, mindketten elaludtunk. Éreztem, hogy Jungkook mindvégig fogja a kezemet, de nem tudtam miért. Na, mindegy, nem fogom emiatt ellökni a kezét. Neki így kényelmes, akkor hagyom.

Álmomban újra feltűnt az angyal, a nagy könyvel együtt. Már nem féltem, hisz’ csak egy ostoba könyv, magával az igazsággal. Az újabb üzenetet megtudva eltűnt, mintha meg sem jelent volna. Az angyal helyére békés álmok jöttek, miknek nagyon örültem. Úgy látszik Jungkook-nak sikerült a rossz álmokat kiűznie.

Reggel arra ébredtem, hogy valaki nagyon matat a kispolcon. Szemeimet oldalra fordítva, azonnal Sophie-t láttam meg. Mégis honnan tudta, hogy melyik osztályon és teremben vagyok? Persze, hogy a vezetőség árulta el. Nem kezdődött el a forgatás még, de egyre többször látom. Ami nem zavar, hisz’ még jobban megismerjük egymást, s több időt töltünk együtt. Ez talán segíteni fog egy új barátság létrehozásában. Mindenki örül annak, hogy van barátja. Legalábbis én örülök neki, szeretek új embereket megismerni. Ki tudja, előfordulhat, hogy egy életre szóló barátságot kötünk. Akárcsak Yeeun-nal és a többiekkel.

– Sorn, hallottam mi történt veled. Jól vagy? Nem sérültél meg súlyosan? Emlékszel rám? Mond, hogy igen – címzett nekem több kérdést is.

– Sophie, miért is ne emlékeznék rád? Jó barátok vagyunk, sőt még együtt fogunk szerepelni egy drámában – mosolyogtam rá.

– Ami drámát illeti, lefújták. Egyrészt a ti balesetetek miatt, másrészt a főnöknek el kellett utaznia – felelte fejét lehajtva.

– Oh, értem. Na, mindegy. Akkor majd legközelebb, amikor újra elindítják a vetítési lehetőség – mosolyogtam továbbra is.

Még kora reggel volt, így nem csodáltam, hogy Jungkook aludt még. Amíg fel nem kel a hangoskodásunkra, nincs baj. Sophie-val az időt szépen elbeszélgettünk, mivel délután kettő is volt. És persze, hogy ekkor kelt fel Kookie is. Hamarabb nem tudott volna. Két okból is jó, hogy ilyenkor, de ezt nem szívesen részletezem. Jungkook, ahogy megtudta, hogy nem forgatjuk le a drámát, szomorúság ült ki az arcára. Tudtam mennyire szeret színészkedni, de ezt a valóságban is meg tudja csinálni. Nem muszáj ahhoz forgatókönyv, kamera és reflektorfény. Így is eleget vagyunk azok közelében a média miatt.

Sophie-nak meg egyáltalán nem fogom említeni, hogy mire is készülök. Nem akarom megbántani vele, hisz’ neki köszönhetem azt a rövid időt, amit Sehunnal tölthettem. Amiről nem tud, az nem fáj neki. Gondoskodni fogok arról, hogy ne tudja meg, mert akkor nekem lőttek. A saját kezével fog engem darabokra szedni, amit meg nem akarok.

– Sorn, nekem mennem kell. Örülök, hogy újra találkoztunk. Mielőbbi felépülést kívánok mindkettőtöknek – ölelt meg Sophie.

– Mi köszönjük Sophie, hogy befáradtál, amikor időd sincs rá – mosolyogtam.

Miután Sophie távozott, azonnal Seunghee és Jin esett be az ajtón, szó szerint. Mi van mostanában, hogy mindenki kísérettel jön. Egyedül nem mer, bejönni vagy mi van. Aish, nem értem, de mindegy is. Inkább nem feszegetem a témát, így is fáj a fejem.

Kedves volt Jin-től és Seunghee-tól, hogy egy szót sem szóltak hozzám, mióta itt vannak. Ártottam nekik valamit, hogy semmit nem mondanak, hanem továbbra is Jungkookkal beszélgetnek? Kezdtem unni magam, amikor Seunghee odagurította mellém a tolókocsit. A könyvből felnézve Jungkook, Jin vállán támaszkodott, míg Seunghee azt várta, hogy beüljek a tolószékbe. Lerakva a kispolcra a könyvet, felültem az ágyban és Jin segítségével átültem a kerekesszékbe. Utunk egyenesen az épület előtti parkba vezetett, ahol több beteg ember sétálgatott. Próbáltunk feltűnés menetesen haladni a parkban, de nem sikerült. Több ember és rajongó is megbámult minket. Jó nagy hírt csaphatott a balesetünk, ha ennyi ember jön ide perceként megkérdezgetni, hogy jól érezzük –e magunkat. A válaszunk sajnos mindenkinek az volt, semmi újjal nem tudtunk szolgálni.

– Sorn tudod már, hogy mikor kezdhetsz el újra táncolni? – kérdezte Seunghee.

– Elvileg egy hónap kell rendesen, hogy felépüljek. Ugyan a kórházból két héten belül haza mehetek, de a többi maradék időt pihenéssel kell töltenem – feleletem letörten.

– Akkor megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy felgyorsítsuk a gyógyulásod – biztatott barátnőm.

– Köszönöm. Tudtam, hogy rátok számíthatok – válaszoltam mosolyogva.

– Ha nem azért vagyunk barátnők, hogy támogassunk és segítsünk, akkor miért? – kérdezte nevetve.

Seunghee-nek volt a legjobb humorérzéke a csapatban. Amit mondott poént, mindig viccesnek találtunk, még akkor is, ha nem azok. Néha még maga sem érti, miért nevetünk, amikor komolyan mondta. Egy párszor elmondtuk neki, de úgy látszik nagyon nem figyelt. Többször nem fogjuk neki, úgyhogy így járt.

Visszagurulva az épületbe, a betegek mind a szobában tartózkodnak a vacsora miatt. Ideje lenne nekünk is belehúzni, mivel nem ettünk ma semmit. Se én, se Jungkook. Az étel nem nézett a ki a legjobban, sőt az íze sem volt az igazi, de egynek elment. Evés után még beszélgettünk egy kicsit Seunghee-val és Jin-nel, akik csak röhögtek a tegnapi szerencsétlenségemen, amikor is majdnem tíz emeletet zuhantam. Természetesen az én hibából.

– Megyünk, mert még nekünk van dolgunk a dormban. Lehetséges, hogy holnap J-Hope és Yujin fog jönni. Legyetek jók, és nem rosszalkodni – mosolygott perverzül Jin.

– Ya! Kórházban vagyunk, úgyhogy nem fogunk semmit se csinálni. Ezen kívül meg amúgy is sérültek vagyunk – vágtam a fejéhez a párnámat.

– Jól van, na. Csak vicceltem – röhögött Jin.

– Ez egy kurva szar vicc volt – kapta fel a vizet Jungkook.

Végre valami, amiben egyetértünk. Bár nem ez volt az első alkalom, hogy egyetértünk pár dologban. A páros távozása után, mint mindig, most is ketten maradtunk. Volt témánk, amiről tudtunk volna beszélgetni, de inkább mást csináltunk. Míg én olvastam, Jungkook addig a labdáját dobálta neki a falnak. Idegesítő volt, azt figyelni, hogy egyfolytában visszamegy oda, ahonnan elindult. De inkább nem mondok semmit, nem akarom már megint magamra haragítani a drágát.

– Sorn, emlékszel, hogy mit mondtam, amikor vettünk fel a duettet? – kérdezte Jungkook.

– Persze, hogy emlékszek. A régi szép idők – mosolyogtam.

– Szeretném kibővíteni neked. Elmondhatom? – nézett rám kiskutya szemekkel.

– Hallgatlak – mosolyogtam továbbra is.

– Szükségem van rád kedvesem! Azt akarom, hogy tovább éljél, mint amennyid hátra van. Szeretnélek boldoggá tenni, s a mosolyodat látni mindennap. A te életed számomra egy kincs, amit egy kagyló őriz mélyen a páncéljában. Szeretni foglak az idők végezetéig, még akkor is, ha te ezt nem látod – mosolygott.

A mondatai a lelkemig hatoltak, annyira szép volt. Akárcsak egy költő, ki mindenkiben a múzsáját látja, aki elhagyta. Igen, mindenképp megéri, hogy mellette legyek boldog egy nap. Hirtelen egy üzenetet küldött, amiben még több szívhez szóló szöveg volt. Mellette pedig a kedvenc mondata: Te vagy a múzsám, akit mindig is akartam! Milyen aranyos. De sajnos nem lehet, hisz’ tudja jól, hogy nem lehetek mellette az idők végezetéig. Hála ennek a hülye órának.

Őszintén gratulálok. Megtaláltad a megoldást, hogyan legyél boldog. Ezzel egy új reményt ébresztettél fel magadban, hogy mégis Happy end legyen az életed. Ne lépj le erről az útról. De, ha mégis megteszed, garantáltan mondom, hogy már csak egy heted lesz mindenre. Én, az óra és ez az ösvény fogja vezetni a lelkedet a megnyugváshoz, s boldogsághoz. Felkészültél? Az óra újra elindult: 5 hét, 7 nap és 8 óra. Hajrá, szorítok.