Red Blood Curse - Chapter 10.

Annyeong!

Meghoztam kereken a 10. fejezetet. Jó olvasást hozzá! :) 

Remélem tetszeni fog. :)

xoxo: MinRae-chan

Napokkal később a hangulat jobb lett. Az orvos tudatta, hogy mindketten hazamehetünk a héten. Persze két nap eltéréssel. Jungkook már hazament, s most rajtam van a sor. Ideje elhagynom ezt a fertőtlenítő szerrel átmosott helyett. A tolókocsiban vártam, hogy Sophie értem jöjjön. Rendes volt tőle, hogy elvállalta. A fiúk nem érnek, Jungkook-ra figyelnek, a lányok meg a vezetőséggel rendezik, hogy tolják el a visszatérésünket. Hallva a lányoktól, hogy mennyit áradoztak Sophie-ról, gondoltam már összebarátkoztak. Engem meg sem várva rendezték meg az első üdvözlőpartit, amikor is Sophie csatlakozott a baráti körünkbe. Hozzászoktam már, hogy általában lemaradok az ilyen partikról, de tudtommal engem az ilyen nem szokott zavarni. Úgysem fogok bejárni abba a lakórészlegbe vagy félévig.

– Sorn, ne haragudj, hogy késtem – esett be az ajtón Sophie, szó szerint.

– Semmi nem történt, én is most végeztem – mosolyogtam.

– Csak tudatom, hogy az oka a késésemnek, kint vár a folyosón – lépett mögém.

Kigurulva a folyosóra, Jungkook a falnak támasztva készített képeket. Ezt is csak ő csinálná meg egy kórházban. Én biztos nem fogok szólni neki, majd egy orvos cselekszik helyettem. Mivel továbbra sem hagyta abba, kénytelen voltam hozzá vágni valamit, ami jobb esetben puha dolog lett volna. De helyette a kulcsom volt. Megijedve a kezéből azonnal kiesett a telefon, s a tekintete egyből rám szegeződött. Mérgesen néztem rá, amiért le sem szarta, hogy lassan öt perce rá várunk. Előre látom, ha sikerül is kapcsolatot alakítanunk, erre oda kell figyelnem.  

– Mióta vártok rám? – kérdezte zavartan.

– Vagy öt perce, de te ide se figyeltél – feleltem unottan.

– Ne haragudjatok, de akkor induljunk. Ne várassuk meg a többieket – indult el.

Tudtam, hogy nem fog változni, ilyen marad, mindig. Meg sem várva minket indult el a lift felé, ahol több embert lökött félre. Helyette mi kértünk elnézést az emberektől, kik durva, bántó szavakat kiabáltak utána. Bár, ahogy ismerem, nem érdekli ez őket. Nem egy öt éves kisfiú, akinek emiatt sírva kellene fakadnia. Ha rosszul is esne neki, hamar túltenné magát rajta.

A lift elé érve, Jungkook már bent volt. Az emberek dühösen álltak a szállító eszköz előtt. Gondolom ők is sietnének haza, hogy pihenni tudjanak. Megértem a helyzetüket, sajnos én is kerültem már ilyen helyzetbe. Sophie a lehető leggyorsabban sietett, így egy szót sem tudtam kimondani a bosszankodó embereknek. Néma csendben vártuk, hogy leérjen a földszintre, s végre kint legyünk a levegőn. Az épület elől elköszönve Sophie-tól siettünk vissza mi is a Big Hit-hez. Már amennyire tudtam sietni. A kerekesszék megakadályozott abban, hogy bármit is csináljak. Így Kookie-t nem volt könnyű beérnem. Hiába kiabáltam utána, meg sem hallotta. Nem tudom mitől, de teljesen be van izgulva. Most vagy azért, mert már két napja kiengedték vagy, mert ma van J-Hope szülinapja. Én mindkettőre tippelek, de az első a legvalószínűbb.

Órákkal később az egész dorm ki volt díszítve. Amiben tudtam én is segítettem, de nem voltam most túl nagy használható lény. Átkozott legyen Arion, amiért ebbe a rohadt tárgyba űzött még néhány hétre. Nem hagyom, hogy még többet ártson nekünk, főleg nem azoknak, akiket mindennél jobban szeretek. Szerencsémre néhány dolgot tudtam már róluk, hisz’ a csapdájukban éltem, s élek most is.

Elindulva a fürdőszobába, azt hittem menten elájulok. A fehérre festet falon egy hatalmas vérfolt látszódott. Hogy kitől származhatott, nem tudtam. Körbenézve azonnal rá kellett jönnöm, hogy Arion egyik áldozata volt az. Persze, hogy ezekre kellünk nekik. Megfélemlítse az újabb áldozatot, hogy mi is vár rá. Az egész helységben érezni lehetett a vér, rothadó szagát, ami nem volt valami kellemes. Az ablakhoz érve, újabbnál, újabb vérfoltokkal találkoztam. Most lehet, hogy hülye vagyok, amiért nem szólok a többieknek, viszont azt nem szeretném, ha mindenki Hoseok szülinapján kerülne be az orvosokhoz. Percekkel később, amikor már nem éreztem semmi féle bűzt, nyugodtan fújtam ki a levegőt. Visszafordultam a fal felé, hogy felmérjem, mekkora részét kell majd lefesteni. De ahol az előbb vérfoltok voltak, helyére visszatért a normál színű fal. Értetlenül álltam a dolog előtt, mert nem tudtam mire véljem ezt. Azt eddig is tudtam, hogy az üldözők agyhiányban szenvednek, de, hogy ennyire, azt azért nem. Viszont amennyire gondolkodás képtelenek, a munkájukat szépen elvégzik, nyomot sem hagyva maguk után.

– Sorn, gyere ki végre fürdőből, mert kezdenénk – hallottam meg hirtelen Seunghee hangját.

– Megyek, csak egy perc – kiabáltam ki neki.

Megmosva az arcomat, higgadtam léptem ki az ajtón. J-Hope bekötött szemmel állt egy sarokban, mint aki valami rosszat tett. Lassan kiszálltam a tolószékből, s leültem Jungkook mellé, ki azonnal átkarolt. Kérdőn néztem rá, de sajnos választ nem kaptam, helyette csak egy cuki mosolyt. Amely arról árulkodott, hogy élvezi ezt a pillanatot. Yujin megfogva J-Hope-ot ültette le az asztalhoz, aki csak tapogatott, hogy mégis hol van. Addig szerencsétlenkedett, amíg Yujin erősen rá nem taposott a lábára. Nem fájt neki, de azért gondolom nem lehetett valami kellemes érzés.

– Boldog szülinapot az idióta fejednek, Hoseok! – ugrott Yujin, J-Hope nyakába.

– Köszönöm, de nem kapok levegőt – állította le barátnőmet.

Hogy ezek ketten milyen kíméletlenek tudnak lenni egymással. Ha utálnák egymást, biztos megfojtanák egymást. De szerencsére ez szóba sem jött náluk, ahogy Jinnél és Seunghee-nél sem.  Egyedül nekem fog olyan a kapcsolatom Jungkookkal, hogy meg tudtam volna néha ölni a viselkedése miatt. Viszont a csodának köszönhetően, vagy nem tudom minek, közel kerültünk egymáshoz.

Megemelve a poharakat koccintottunk arra, hogy J-Hope egy újabb évvel gazdagodott. Piszok egy mázlista fickó, mivel van egy csúcs szuper barátnője, nem zavarja az idő, hogyha öregszik. És még rengeteg minden van, amit nagyra becsülök benne. Jó lenne, ha én is rendelkeznék annyi határozottsággal, hogy minden ügyet végig csináljak. Ahányszor leálltam vele beszélgetni különféle dolgokról, mindig előkerült a jellegzetes mondata. Miszerint olyannak születünk, akik, lenni akarunk. Jó is lenne így élni, s cselekedni. Háttérbe szorítani a rossz emlékeket, magát a megkeseredett életet, amit úgy eldobnék néha.

A buli lassan a végére ért, így a srácok visszaindultak a lakórészlegükbe. Jungkook időközben szépen bealudt a vállamon, így megint nem voltam nagy segítség a lányoknak. Egyedül kellett mindent a helyére rakni, amiért nagyon hálás voltam nekik. Távozásuk után óvatosan felálltam, s a vállamon szuszogó Jungkookkal együtt odabicegtem az ágyhoz. Nehezen, de megoldottam valahogy. Óvatosan én is befeküdtem mellé, s lenyomtam a kislámpát. Jó érzést volt végre abban az ágyban feküdni, amit nagyon rövid idő alatt megszoktam. Kellemes érzés volt Kookie-val osztozni egy ágyon, mint a régiben egyedül tölteni az éjszakákat. Átfordulva az ablak felé, hunytam le szemeimet, hogy el tudjak aludni. Sikerült is, de csakis Kookie segítségével, aki szintén fordult egyet, s a karjai a derekam köré fonódott. Hallottam minden egyes lélegzetvételét, mely arról árulkodott, hogy békés álmai vannak. Örülök annak, hogy ennyire kellemesen tud aludni, még akkor is, amikor útban vagyok. Halkan fülébe súgtam egy Szeretlek szót, amely még így is kicsalt egy mosolyt. És sikerült elérnie azt, amit nagyon akart. Egyik pillanatról a másikra sikerült beléesnem. De akkor is megvárom már azt az időt, amit megbeszéltünk, s csak utána mondom el neki. Előbb sajnos nem fog, sor kerülni rá.

Reggel madarak csiripelésére keltem, ami nagyon jól esett. Életemben most volt olyan nap, amikor felszabadultam néztem egy újabb nap elébe. De tudtam, hogy nem fogom ezt a napot megúszni veszekedés nélkül. Találkozóm lesz az ex-barátommal, vagyis Sehunnal. Ez az a nap, amikor végleg búcsút mondok, annak a jó két hétnek, amit vele töltöttem. De ideje lesz azokat az emlékeket is kitörölnöm, helyette újakat szerezni Jungkookkal.

Lassan felültem az ágyban, s egy puszit adtam a még mindig alvó Jungkook-nak. Van akkora mázlim, hogy ismerem annyira Kookie-t, mivel alvás közben semmit sem érez. Hisz’ a saját kis álomvilágában kóborol még valahol. Így élhetek nyugodtan abban a hitben, hogy erről tudomást sem vett. Lassan elbicegtem a szekrényemhez, s felvettem valami olyan ruhát, ami nem gyűrődik nagyon a sok üléstől. Belépve a fürdőbe, az arcomat megcsapta a kellemes, tavaszias szél, annak ellenére, hogy még február közepe van. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy nyitva hagytam az ablakot tegnap. Szépen lekötött a parti, így nem lehet azt mondani, hogy feledékeny vagyok. Elintézve mindent, szép lassan beültem a kerekes székembe, s úgy gurultam ki a kihalt folyosóra. Az SM épülete elé érve, Sehun és az EXO többi tagja kint várakozott. Sehun-nak szerencsére semmi dolga nem volt, így tudtam csak vele megbeszélni ezt a találkozót. Lassan gurultam oda hozzájuk, mivel nem szeretek más emberek beszélgetésébe illetlenül belezavarni. A többiek szép komótosan odébb álltak, így végre kettesben maradtunk.

– Elmondanád, miről szeretnél beszélni? – nézett le rám.

 – Nem tudom mennyire fog fájni neked… De beleuntam, szakítani akarok! – jelentettem ki.

– Oh, nem kellett volna ezért idefáradnod. Már réges-rég megtettem helyetted – válaszolta.

Akkor tök feleslegesen jöttem ide, ha ő már szakított, amiről tulajdonképpen fogalmam sem volt. De számomra, így egy újabb teher került le. Végre sikerült Sehun-nak búcsút intenem, otthagyni emlékét a múltban. El sem köszönve egymástól, fordultunk el, s indultunk el a saját utunkon. Az ő élete más lányhoz fog kötődni, az enyém a halálhoz és Jungkook-hoz. Szeretem, amikor ilyen magabiztos állok egy új jövő elé, amiről még fogalmam sincs mit fog hozni. Egyedül a végét tudom, de ami közben fog történni, azt nem. Utána tudnék járni, de szeretnék meglepődni, kellemeset vagy rosszat csalódni.

Most már egész biztos, hogy Sehunnal külön utakon járunk. Egyikünk sem fogja a másik fél útját keresztezni. A szerelmünk hivatalosan is véget ért. Új boldogság után nézhetünk, amibe senki nem szól bele. A számat egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el, s elindultam vissza az épülethez. Előtte persze elmentem felfedezni a városnak olyan részeit, amelyről még nem is tudom, hogy létezik. Még jobban megismerem a várost, annál biztosabban fogom tudni, hogy Arionnék, hol van tanyázni azon a napon, amikor a végleges idejük ütni fog.

A nap lassan lemenni készült, így már tényleg nem ártott volna visszaindulnom. De persze, mint mindig, most is leragadtam annál a kávézónál, ahol minden elkezdődött. A Jungkookkal való találkozás, még mielőtt debütáltunk, az első komoly elhatározásunk a lányokkal, s az első csókom vele. Ugyan nem volt nagy luxus, de számomra sokat jelentett, mivel egy igazán fontos személytől kaptam, ki a mai napig az életem része.

Tisztán emlékszem azokra a napokra, amikor megismerkedtem vele. Minden úgy kezdődött, mint Jungkookkal. Ellenségesen viselkedtünk, mindketten a pokol alá kívántuk a másikat. Illetve megfojtottuk volna egymást, hogy húzzon már el a büdös francba a másik az életünkből. Minden így ment addig, ameddig egy baleset miatt életét nem vesztette.

 „Tavaszi nap volt. A madarak daloltak, a cseresznyefa bontotta leveleit. Szöul utcáit, ahol csak volt, elárasztott azt a rózsaszín szirmaival. Ő is ugyanolya, mint én magam. Eljön egy új évszak, kibontja rügyeit, hol elhervadnak. Az életem is így fog megváltozni, majd pár év múlva. Jó lenne, ha sose jönne el az nap, de nem tudom megállítani az időt. Mindhiába, nem akar sikerülni. Egy embernek sem jutna eszébe, hogy visszatekerje, vagy éppen megállítsa.

Ma utoljára fogok a legjobb barátommal találkozni, azután az utjaink külön válnak. Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is látni fogjuk egymást a jövőben. De, ha mégis egyikünk sem fog emlékezni a másikra. Viszont mindig is arra lettem tanítva, hogy a reményt nem szabad egy könnyedén feladnom. S, hát nem is fogom. El fogom hinni, hogy a sors keresztezni fogja még az utunkat, még ha több év is fog eltelni.

A kávézóba ülve vártam, hogy megérkezzen, de persze késett. Zavaró egy szokása ez, de így szeretem. Percekkel később valaki egy vörös rózsa csokorral takarta el az arcomat. Kellemes illatuk volt, de engem mindenképp az illető érdekelt. A körülöttünk levő csendet, az ő mély, édes hangja töltötte be. Amelyre minden reggel kelni szeretnék, este elaludni.

– Azt hittem soha nem jössz el – öleltem meg.

– Tudom jól, hogy ez az utolsó napunk, így még, ha be is zárnának, eljönnék érted – simogatta meg az arcom.

A kimondott szavait az agyam úgy elraktározta, hogy még most is felrémlik, de az arca feledésbe merült. Azt valahogy nem bírtam megjegyezni, pedig érdekelt, ki is lehetett ő. Megittunk mindketten a kávénkat, s kiléptünk a sötét utcára, ahol egy lélek sem kóborolt már. Belekaroltam jobb karjába, mivel már kezdtem félni, hátha elrabolnak, s megölnek. De tudtam mellette biztonságban hazaérek. Mindaddig ezt gondoltam, amíg be nem következett az a bizonyos dolog. Nem én estem áldozatául, hanem ő. Látásomat a könnyeim homályosították el. Ott ültem mellette a sötétségben, az esőben, a fejemet a térdeimre hajtva, s bőgtem, mint egy öt éves. Hinni akartam abban, hogy még életben van, de csalódnom kellett. A lelke már a szellemvilágban kóborolt. Vére egyre jobban folyt ki a törékeny testéből, s engem az ölelt körbe. Kezeimen az ő vére volt, mintha én vetettem volna véget az életének. Utolsó szavaim sírva, csak a neve volt.

– Isten veled, Jungkook! – köszöntem el tőle.”

Jungkook-nak írtam egy üzenetet, hogy lassan otthon leszek, de válasz sajnos nem érkezett. Idegesen gurultam haza, leszarva, hogy zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. Fáztam, de nem érdekelt, minél előbb vissza akartam érni. Sikerült is, viszont ahogy kinyitottam az ajtót, villanyfény helyett, gyertyák égtek. A padlón rózsaszirmok. Végiggurulva a nappaliban Jungkookot sehol nem találtam. Hirtelen valaki a hátam mögé lépett, így automatikusan ott ütöttem meg ahol értem. Sajnos nem egy üldöző volt, hanem maga Jungkook. Szegénykét tökön vertem, mert eszembe sem jutott, hogy megforduljak. Vagy ezer bocsánatkérés hagyta el a számat, ami nem volt hatásos. Helyette egyből kikapott a kerekesszékből, s egyből ledobott az ágyra. Felém magasodva vette célba ajkaimat, meg sem várva, hogy mondjak valamit.

– Mond, hogy akarod – nézett rám mosolyogva.

– Igen, akarom. De finoman, ha lehet – mosolyogtam rá én is.

Válaszolni nem válaszolt, helyette csak folytatta azt, amibe belekezdett. Nem ellenkeztem, hanem hagytam, hogy kedvére csinálja. Hisz’ én is akartam ezt, ideje túllépnem a félénkségemen, s hagyni, hogy vigyen az ár.

Ha túl leszel rajta, már nincs visszaút. De jobb, mintha éveket várnál vele. A megfelelő srácot választottad, köszönöm, hogy bíztál bennem. Nem vagy többé szűz, megnyitottad magad a világ felé. Élvezd az életet, mert már csak: 5 hét 1 nap és még 5 óra. Szenvedj, nem fogod érezni. Ha eddig érezted, most nem fogod.