Red Blood Curse - Chapter 8.

Annyeong!

Meghoztam a következő részt, vagyis a 8. fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. :) 

Jó olvasást hozzá! 

xoxo: MinRae-chan

Szemeimet kinyitva, egy ismeretlen helyen találtam magam. A csendet, mely eddig körülöttem uralkodott, csipogások zavarták meg. Gépek rám kötve, mintha fogoly lennék. Percekkel később esett le, hogy a nagy fehérség, mi körbeölel egy kórházi szoba. Jobban körbenézve nem voltam egyedül a szobában. A mellettem levő ágyon Jungkook feküdt, olyan állapotban, mint én. Ágyhoz kötve, rengeteg gép rászelve. Mi történhetett, hogy így lesérültünk. Próbáltam visszaemlékezni, de semmi nem ugrott be. Csakis annyi, hogy a fejemet beütöttem. Egyre erősebben gondolkodtam, ami azt eredményezte, hogy a fejem még jobban megfájdult.

– Kérlek, próbálj feledni. Nekem nem sikerült, talán neked igen – szólalt meg Jungkook.

– Nem kell azt tennem, semmire nem emlékszek arról az éjszakáról. Semmire – bámultam a plafont.

– Fordulj ide egy kicsit! – beszélt tovább – A tekinteted, üres – fejezte be.

Pontosan, a szemem akárcsak egy bábué. Üres, rideg, érzelmek nélküli. Attól, hogy a szemem arról árulkodik, hogy kiöltem magamból minden érzést, tudok szeretni. Ettől még nem érzem magam egy üvegbabának, mi egyhelyben ül egy poros polcon.

Érdekelt mi történt azon estén, de nem akartam Jungkook lelkét fájdítani. Ha most nem, de talán később választ kapok. Szemeimet lehunyva próbáltam aludni. Viszont felrémlett néhány kép, a balesetről. Tehát baleset miatt kerültünk ide.

A lehető leggyorsabban próbáltam felébredni, de nem tudtam. Mintha valami azt akarná, hogy végig lássam a történteket. A történetnek azonban hamar vége szakadt, s egy fehérruhás alak jelent meg előttem. Az alakja kezdett jobban kirajzolódni, s akkor jöttem rá, hogy egy angyal.

Lehunyva szemeit, próbált velem kapcsolatot teremteni. Ez is sikerült is. Ugyan nem valami könnyedén, de sikerült. Az angyal hanghullámokat bocsátott ki, miket azonnal megértettem. Üzenete ijesztő volt, de gondoltam, hogy ezt akarja mondani. Féltem attól, hogy ez be fog következni, nagyon hamar. Még mielőtt eltűnt volna, elém tárta az élet nagykönyvét, melyben emberek sorsa nyugszik. Nem voltam kíváncsi rá, tudom mi az utolsó mondat. Sajnos nem a boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ennél sokkal komolyabb. Ha így látják jónak, akkor legyen. Nem ellenkezek, úgy is tudom, mikor jön a megfelelő idő. Jelezni fogja, mikor kezdjek el búcsút mondani.

Reggel már nem hallottam az idegesítő gépek csipogását. Viszont az infúziót még mindig hozták ezerrel, ahogy az újabbnál újabb gyógyszereket. Tehát ilyen lenne a kórházi élet. Jobbnak hittem, de sokkal rosszabb a valóságban. Maradhatott volna egy álom, mely sosem fog valóra válni. Ahhoz képest azt mondják, arra kell a gyógyszer, hogy jobban legyünk, nekem nem így tűnik. Gondolatomból a főorvos szakított meg.

– Jó reggelt! Öröm látni, hogy mindketten élnek és virulnak – felelte mosolyogva.

– Ez csakis önöknek köszönhető, uram – válaszolt Jungkook.

– A kisasszony komolyabb sérüléseket szerzett, mint a barátja. Viszont a jó hír, hogy megmaradnak. – beszélt továbbra is mosolyogva – Akkor nem is zavarom önöket. Mielőbbi felépülést kívánok – ezzel távozott.

Az utóbbi mondata sajnos nem igaz. Azt hiszi, hogy életben maradok az örökké valóságig, de akkor nem érti meg az életem. Hogyan is értené, amikor ő is egyszerű halandó. Egész nap hallgattam, mint a sír. Senkihez nem szóltam, még Jungkook-hoz sem. Ezzel sikerült belévernem az ideget, mintha tehetne bármiről is. Magamra húzva a takarót, próbáltam pihenni, több-kevesebb sikerrel.

– Megértelek, hogy nincs kedved beszélgetni, de nem hallgathatsz az idők végezetéig – kiabált rám mérgesen.

– Sajnálom Jungkook, de látod ez a baleset is megbélyegzett – mondtam halkan.

– Nem tudom, mennyire emlékszel, de két héttel ezelőtt mondtam, hogy segíteni fogok. Ez így is lesz – vette komolyra a hangját.

– Én meg nem tudom, emlékszel –e rá, de te magad mondtad, hogy a sorsomat csak én tudom megváltoztatni – kezdtem el kiabálni.

Még szép, hogy emlékszek rá. Nem tudom elfelejteni, hisz’ örökké emlékezni fogok rá. Hogy miért is? Nem tudom, de valahogy értékes emlék lett, a többi közt. Lelkiismeret-furdalás fog kergetni azért, mert leálltam veszekedni Jungkookkal. Annak ellenére, hogy nyugodt embernek ismert meg, láthatott idegesnek. Ordítani akartam, de tudtam, hogy az nem megoldás arra, amit most érzek. Addig forgolódtam, míg az álom el nem nyomott.

Éjszaka közepén léptekre lettem figyelmes. Abban reménykedtem, hogy csak a nővérek sétálgatnak kint a folyosón, de hatalmasat tévedtem. A mozgó alak kezében minden féle fegyver volt. Próbáltam csendben maradni, egy hangot sem kiadni, de nem így sült el. A férfinak azonnal feltűnt, hogy ébren vagyok, így amilyen gyorsan bejött, úgy távozott. Még a kórházban sincs egy perc nyugtom. Egyből gondoltam, hogy Arion egyik embere volt az. Látom képes az alkalmazottait kiengedni abból a kis városrészből. Eddig is csak azért voltam könnyű áldozat, mivel mindig arra a környékre tévedtem, ahol járőrözni szoktak. És lehet mondani, hogy azért csinálom ezt, mert mindenképp véget akarok vetni az életemnek. Van benne némi igazság, de nem azért. Bosszút akarok állni Arionon, amiért több ezer rokonomat vadászta le. Ezt viszont csak úgy tudom elérni, ha magát a vezetőt, vagyis Ariont fogom megölni. És ennek mi lesz a következménye, azt nem akarom senkinek se elmondani. Elkezdenének lebeszélni róla, mert ez egy veszélyes küldetés szerintük.

– Nem tudnál halkabban mocorogni azon az ágyon? – kérdezte Jungkook félkómásan.

– Te pedig nem tudnád befogni a szádat? – kérdeztem én is.

– Bocsánat, hogy ki mertem nyitni a számat. Legközelebb engedélyt kérek hozzá – kapta fel a vizet.

– Ya! Nehogy már neked álljon feljebb – kiabáltam rá.

Erre persze nem válaszolt, hanem csak visszafordult az ablak felé, s aludt tovább. Legszívesebben hozzávágtam volna valamit, de tudtam, hogy nem a legjobb ötlet. Még jobban kiakadna rám, s a viselkedése megváltozna. A bunkósága mellől a kedvesség el fog tűnni, s újra rideg lesz. Nem érdekelve őt, hogy milyen helyzetben van a másik.

Próbáltam újra elaludni, de a mai nap is remekül kezdődött. Jungkook valamiért ideges, mintha zavarná valami, amit nem akar elmondani. Érzem, hogy a lelke legmélyén fájdalmat okoz neki. Ha nem beszél róla, órák kérdése és teljesen meg fog bolondulni. Nem jó, ha magában tartja a fájdalmat. Sajnos tudom milyen érzés, s min megy keresztül.

Az éjszakám nem telt a legjobban, semmit nem aludtam. Mindvégig azon agyaltam, miként tudnám Jungkookot felvidítani vagy esetleg kibeszélje magából, amit kell. Az ágyból még mindig nem kelhettem fel az infúziók miatt. Egyedül Jungkook-nak engedték meg, hogy bármit csináljon. Sétálgasson kint a kórház előtt vagy a folyosón. Jó látni, hogy az orvosok egyes betegeknek mit meg nem engednek. De legalább örülök neki, hogy van esélye a felépülésre. Nekem még nem mondtak semmit arról, hogy meddig kell abban a tolókocsiban ülnöm, a lábam miatt. A bénulást szerencsére megúsztam, de azt, hogy a bokám szilánkosra tört, mikor áthajtott rajt a kocsi azt nem. Ez is mind azért történik, mert el vagyok átkozva. Komolyan, járjon már le az idő, nem akarok több fájdalmat okozni.

– Sorn, üdv újra az élők között! – tört rám hirtelen Yeeun.

– Yeeun, vegyél vissza egy kicsit – szólt rá Taehyung.

– Hogy érted azt, hogy újra az élők között? – kérdeztem barátnőmtől.

– Jungkook nem mondta, hogy a műtét közben egy percen múlott az életed? – kerekedett el a szeme Taehyung-nak.

– Ezt sajnos nem említette – néztem szúrós szemekkel az illetőre.

Jungkook hirtelen elfordult az ablak felé, s elkezdett a semmibe merengeni. Ezért most legszívesebben megfojtanám a saját két kezemmel. Meg is tenném, ha felkelhetnék ebből az ágyból. Bármennyire is tűnik egy ártatlan kis angyalnak, lelke mélyén egy ördög is tud lenni, ha akar. Hiába beszéltem hozzá, ide se nézett. Szart rám egy nagyot, pedig fontosat akartam kérdezni. Látom ennyit jelent számára az, hogy életben maradtam. Máskor nem ez ekkora szerencséje, mert legközelebb már nem fog látni.

– Yeeun, segítenél beülni a tolószékbe? Ki akarok menni a levegőre – néztem Jungkook után letörten.

– Az orvos mindenképp az mondta, hogy nem kelhetsz ki ebből az ágyból. Ha viszont annyira szeretnél, legyen – felelte mosolyogva.

– Köszönöm. Taehyung, itt maradsz a bunkóval? – bólintottam Kookie felé. 

– Persze, de vigyázzatok magatokra – válaszolta V.

Kigurulva a kórteremből, azonnal jobban éreztem magam. Nem voltam bezárva abba a feszült légkörbe, amit a veszekedésünk okozott. Ahogy végig néztem a folyosón sétálgató embereken, mindegyikük boldogan mosolygott. Ezzel adva hálát az orvosoknak és nővéreknek, hogy segítenek nekik a felépülésben. Nekem is köszönetet kell mondanom nekik, hisz’ az életemet mentették meg, ami mindössze egy percen múlott. Az épület elé érve tényleg úgy érzetem, hogy újra élek, mintha a balesetnek nyoma se lenne. De csalódnom kellett, mivel az infúzió még mindig rajtam lógott, s egy tolószékben ücsörgök. És Jungkook szavai még mindig fájtak. Könnyeimet sikeresen elástam a szívem legmélyére, mivel nem akartam, hogy emiatt valaki sírni lásson.

Jó volt kicsikét a kórházon kívül lenni, s látni újra Szöul nagy épületeit. Ugyan az ablakból is látom, de közelebbről még jobb. Nem szoktam hozzá, hogy napokat töltsek bezárva egy szobába. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy fel sem tűnt miket mond Yeeun. A külvilágot kizártam egy időre. Hogy mennyi lehetett az kis idő, nem tudom.

– Figyelsz te egyáltalán rám? – ordított bele a fülembe Yeeun.

– Ya! Az oké, hogy a lábam lesérült, de legalább ne süketíts meg – kiabáltam rá.

– Akkor legalább a kérdésemre válaszolj. Nem lehet, hogy Jungkook azért veszekedik veled, mert szeret? – tette fel a kérdést.

– Yeeun, ez volt az év legjobb poénja. – nevettem – Persze, csakis szeretni fog engem. Kérlek, ne nevettess.

– És, ha igaz? – kérdezte.

– Ha igaz is lenne, én nem érzek így – feleltem letörten.

Még, hogy Jungkook engem szeressen? Ugyan már, az érzés sajnos nem kölcsönös. Én nem érzek így. Kookie aranyos srác, meg cuki, de én csak egyszerű barátkánt tekintek rá. Többre nem. Ha meg is tudja, lehetséges fájni fog neki vagy röhögni rajt. Nekem igazán mindegy mit csinál, a lényeg, hogy tudni fogja a választ.

A nap lassan lemenni készül, ami az jelenti, hogy ideje visszamenni a szobába. Jó volt végre szabadnak lenni, még erre a pár órára is. A szobához érve egy újabb váratlan beszélgetésnek lettünk fültanúja. Én nem voltam rá kíváncsi, de Yeeun annyira erősködött, hogy mégis csak hallgatóztunk. Nem szeretek ilyeneket csinálni, mert ez személyi jogok megsértésének bizonyulna. Amikor el akartam indulni, pont akkor szólalt meg Taehyung. A fülemet neki nyomtam az ajtónak, hogy jobban halljam mis is akar mondani Tae.

– Miért nem mondod el Sorn-nak, hogyan is érzel? – kérdezte Tae.

– Azt hittem van nála esélyem, de amikor megtudtam, hogy Sehunnal van együtt, kétségbe vontam az érzéseimet – válaszolta Jungkook. 

– Mond el neki, lehetséges, hogy nem is szereti igazán Sehunt – jelentette ki hirtelen V.

Ez csak egy rossz álom, hamarosan fel fogok ébredni. Azok a mondatok, amik most elhangoztak nem jelentek semmit. Jungkook nem szeret, csak barátként tekint rám. Ezt mind a színjáték kedvéért mondja ezeket az érzéseket. Valójában hazudik, amit mond, nem igaz. Ha én nem szeretem őt, ő sem szerethet engem. Az érzései hamisak, kitaláltak. Az egészet csak kitalálta. Próbáltam magamat ezekkel nyugtatgatni, de hatástalanok voltak.

Felnézve Yeeun arcára egy hatalmas mosoly ült ki. Igen, igaza volt. Jungkook érzései igaziak, s nem álombéliek. Mellesleg honnan tudja, hogy Sehunnal járok. És mi az, hogy azt feltételezik, hogy nem szeretem őt igazán. Na, jó van benne igazság. A szikra, ami egy héttel ezelőtt volt, már eltűnt. Annak a nagy lángnak a fénye, már csak halványan pislákol a sötétben. Az érzéseim kezdenek megszűnni feléje. Át kell, gondolom, hogy még vele maradok egy ideig, hogy ő szakítson velem vagy én tegyem meg a lépést.

Mikor már úgy gondoltuk Yeeun-nal, hogy bemehetünk még vártunk két percet a biztonság kedvéért. Átgurulva a küszöbön Jungkook és Taehyung meglepett arca fogadott. Nem láttak még embert tolószékben vagy mi? Én magam sem értem mi van most velük. Remélem, nem sejtik, hogy hallottuk a kis beszélgetésüket. Ha igen, akkor mindketten nagyon mérgesek lesznek, főleg Kookie.

Pár perccel az után, hogy Yeeun és Tae távozott, újra kettesben voltunk. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, pont, mint tegnap délután. Látszik, hogy teljesen felkavart bennünket valami. Én a balesetre tippelek, de Jungkookot biztos az, hogy ott van Sehun nekem. Vagy, hogy mi baja van, én nem tudom.

– Figyelj Jungkook, elmondanád, miért nem szólsz hozzám? – kérdeztem tőle.

– Nem tartozok neked magyarázattal. Helyette te mondhatnád el, hogy mióta vagy együtt Sehunnal – fordult felém mérgesen.

– Felejtsd el, nem fogom elmondani. Legyen annyi elég, hogy hallottunk mit beszélgetettek Taehyunggal. Válaszom annyi, hogy az érzés sajnos nem kölcsönös – válaszoltam neki.

Arcára csalódottság ült ki. Na, jó, szerintem picikét túlmentem a határon. Nem kellett volna elmondanom, hogy kihallgattuk őket. Emellett még fájdalmat is okoztam neki, hogy kimondtam. Az érzés sajnos nem kölcsönös. Ez még nekem is fájt, pedig nem magamat sértettem meg. Hanem azt a személyt, akire rábíztam a titkunkat. Gratulálok Sorn, szépen elintézted. Most tuti mérges rád, nem is kicsit.

– Nem mondtam eddig, de néha azt kívánom, hogy bárcsak eltűnnél. Örökre – felelte.

Ne feledd szavaimat, amit mondtam álmodban. Úgy látszik, minden ember, távozásodat akarja, még a szerelmed is. Nyugi, hetek kérdése és megnyugvás lesz utánad. Nem fog senkinek fájni a hiányod, még bűntudatod sem fogsz kelteni. Amíg van időd, használd ki, 6 hét, 2 nap és 2 óra. A balesetednek köszönhetően rövidült életed.