Annyeong!
Meghoztam a negyedik fejezetet, remélem tetszeni fog. :)
xoxo: MinRae-chan
A papírt összegyűrve vágtam zsebre, nem
akartam elolvasni még egyszer. Biztos jól tettem, hogy Sehun lett a partnerem.
Senki sem teheti, hogy elveszi tőlem. Ugyan még csak egy megpróbáltatás a
dolog, de tudom, sokra visszük még. Na, de visszatérve az iménti dologra.
Jungkook és én soha nem leszünk egy pár, és remélem ő is így gondolja, hogy nem
ez fog működni. Felé fordulva az arcára ki volt írva, hogy ő is ellenkezik.
Semmi féle módjában nem áll egy párt alakítani velem. Nem szeretnék a nyakamba
még több terhet azon kívül, hogy egy drámában szerepelek vele. Ráadásul
főszereplőként, mindketten.
– Én nem megyek bele, így is rengeteg
dolgom van – jelentettem ki hirtelen.
A szobában levők mind rám néztek.
Meglepődve tapasztalták kijelentésem utolsó pár szavát. Egy idolnak nem
lehetnek dolgai? Végül is van nekünk is magánéletünk. Nem viselkedhetünk mindig
színpadi bábokként, akik nem is mi vagyunk. Azok személyre szabott, fejben jól
megformált emberek. De egy idő után valaki képes úgy viselkedni, igazi énjét
elrejteni, s hamis álarcot felölteni. A csapatból szerencsére még senki nem
jutott el idáig, remélem nem is.
– Sorn, sajnos nemleges választ nem fogadok
el. Eleinte én sem örültem ennek a dolognak, de muszáj – felelte komolyan.
– Én sem rajongok az ötletért, de hamis
feltételezések után, belemegyek. Bármennyire rossz ez a dolog – egyezett bele
Jungkook.
Ez most komoly? Csakis én gondolom azt,
hogy ennek az egésznek értelme sincs. Ezek szerint igen, úgyhogy most már
tényleg két tűz közé kerültem. És, hogy Sehunnal is elkerüljünk néhány
félreértést, tisztáznom kell vele ezt a dolgot. Még mielőtt a netről tudná meg
a dolgot, s azt hinné, megcsalom.
Rábólintva a dologra, hagytam el az
irodát. Nyomomban Jungkookkal, aki a telefonját nyomkodta. Mivel a próbát is
kihagytam, a lemaradásomat muszáj volt behoznom. Így az én utam a
gyakorlóterembe vezetett, ahol a lányok már épp jöttek ki. Átnézve rajtam lépték
át a küszöböt, s hagyták el termet. Ha jól szűrtem le, akkor nagyon mérgesek
rám, mint általában. Yeeun valamit mormogott az orra alatt, de nem értettem
tisztán. De, ha nem mondta ki hangosan, akkor nem nevezhetem valami kedvesnek a
mondandóját.
Lepakolva mindent a fotelba,
elindítottam a számot, amivel majd a jövő hónapban fogunk visszatérni. Tíz óra
is elmúlt, de én még kínzom magam. Az egyik alaplépést mindig elrontom, így
soha nem jutok el a refrénig, ahol a lányokkal már tartunk. Egyedül nehéz, de akkor
is meg fogom csinálni. Egyre jobban elfáradtam, de nem adhattam fel. Muszáj
volt a lányokat utolérnem, hogy ne mindent az utolsó napra hagyjak. Éjfélig
megállás nélkül táncoltam, míg a telefonom meg nem szólalt. Rejtett számon
kerestek, így automatikusan belém költözött a félelem.
– Na, végre felvetted. Azt hittem, hogy
már nem is akarsz hallani – szólt bele Sehun.
– Sehun, honnan van meg a számom? –
kérdeztem tőle.
– Akkor emlékeztetlek, hogy amikor
elrohantál, mint egy öt éves a kezembe nyomtad a telefonodat. Így kinéztem
belőle – nevetett bele a telefonba.
– De le van kódolva, akkor mégis hogyan
nézted ki belőle? – kérdeztem még többet.
– Fel volt oldva – felelte közömbösen.
– Francba, bánom már, hogy odaadtam
neked – nevettem bele én is vonalba.
Még egy órán keresztül beszélgettünk, de
rá kellett jönnöm, hogy nekem még folytatnom kell a gyakorlást. Próbáltam
elköszönni Sehun-tól, de annyira erősködött, hogy még fél órát dumáltunk.
Lassan bealszok, viszont még mindig nem hagyhatom abba a táncot. Ha rámegy az
egész éjszakám, akkor is végig csinálom. A rajongókért, amiért támogatnak
minket.
Az idő múlik, de a valahogy sosem jutok
a végére. Kezdek kifáradni, viszont nem fogom feladni. Az órára nézve, reggel
hét van. Viszont lehetséges, hogy csak én hiszem azt, mivel minden el van
mosódva előttem. Ideje lenne egy kicsit ledőlnöm, különben nem fogom a mai
próbát túlélni épp ésszel.
Elindulva a kanapához, kettőt léptem és
minden elsötétedett előttem. Fejem automatikusan valami keménybe ütközött, ami
a parketta volt. Nem volt erőm felkelni vagy kinyitni a szemem, olyan fáradt voltam.
A szép álmok, amik az elején voltak, kezdtek átmenni rémálomba. Körülöttem a
családom és barátaim holtteste hevert. Nem akartam elhinni, hogy tényleg
ilyenek fognak történni. Nagyon remélem, mindez csak egy elképzelés, hogyan is
végződhetnek a dolgok.
A szemeimet kinyitva barátnőim és
Taehyung-ék néztek rám aggódó tekintettel. Semmi komoly nem történt, csak
bealudtam egy kicsit. Viszont, ami az alatt történt egyáltalán nem volt kedves.
Felülve a fejem sajgott a fájdalomtól, elképzelhető, hogy az ütközés miatt. Na,
mindegy majd csak elmúlik.
– Mégis meddig próbáltál? Aludtál
valamit egyáltalán? – kérdezte aggódva Seunghee.
– Egész éjjel fen voltam, hogy behozzam
a lemaradásom. Azt hittem, ha utolérlek benneteket, nem lesztek rám mérgesek –
hajtottam le fejem.
– De ennek nem az a megoldása, hogy egy
szemhunyásnyit sem alszol – lépett elém Jungkook.
Szemeimet lesütve ültem csendben tovább a
földön. Nem mertem senki szemébe nézni, főleg Jungkook szemeibe nem. Teljesen
igaza van. Ha utol akarom érni a lányokat, nem az a megoldás, hogy nem alszok
az éjjel. Felkelve a padlóról kiindultam a teremből friss levegőt szívni. Van
egy olyan érzésem, hogy az emberek zombinak fognak nézni, a szemem alatti
karikák miatt. De nem érdekelt, meg tanultam nem törődni az emberek
véleményével. Délután három is volt, amikor valaki hátulról letámadott. Egyre
erősebben szorított a torkomnál fogva. Úgy éreztem nem kapok levegőt, ami
számomra azt jelentette, hogy közeledek lassan a halálhoz. Alig láttam már
valamit is, a világ elmosódni látszott előttem. Viszont mielőtt elaludtam volna,
a földön kötöttem ki levegőért kapkodva. Megfordulva Jungkook verekedett egy
rablóval. Honnan is tudom, hogy egy rabló és nem üldöző? Onnan, hogy az üldözők
csakis éjszaka jönnek elő. Éjjel vadásznak áldozatokra, köztük a leggyengébbre.
Szerintük nem bírnak olyan sokáig menekülni, így azt feltételezik, hogy a
csapat nélkül esetlenek.
– Jól vagy? – kérdezte Jungkook.
– Igen, csak megijedtem – fújtam ki a
levegőt.
– Nem csodálom, a két nappal ezelőtti
után ki ne félne – állt fel Jungkook.
– Köszi, hogy segítettél – nevettem.
Jungkook értetlenül nézett rám, nem
tudta min nevetek. Igazából én sem, de ez most jól esett. Felálltam a földről
és Jungkookkal együtt indultunk haza, de előtte beültünk egy kávézóba, mivel
semmit nem evett egyikünk sem. Az étlapra nézve, rengeteg guszta étel volt.
Ahhoz képest, hogy egy kávézó szendvicseken kívül még vacsorát is szolgálnak
fel. Ez aztán egy étterem, ilyennel ezelőtt még nem találkoztam. Az egészben
csakis annyi zavart, hogy a körülöttünk ülő rajongók, minket videóztak. Egy
perc nyugtunk sem lehet, mivel valahol mindig ott vannak a fanok. És most
következni fognak a kérdések, hogy mi együtt vagyunk –e. Normális helyzetben
azt mondanánk, hogy nem, de kötelességünk igent mondani. Ha félreértéseket
akarunk elkerülni, akkor miért nem mondja azt a vezetőség, hogy csak színpadi
csók volt. Ráadásul, ami kamu is volt minden részben. Mindketten arra lettünk
figyelmesek, hogy két rajongó áll előttünk. Rájuk nézve nagyon zavarban voltak.
– Elnézést a zavarásért, feltehetünk egy
kérdés nektek? – szólalt meg a szőke hajú lány.
– Mondjad csak – mosolygott rá Jungkook.
– Láttuk a klipet, s a végén a csókot.
És csak annyi lenne a kérdésünk, hogy ti most jártok? – kérdezte a lány.
– Pontosan jól mondod. Fogalmam sem volt
arról, hogy Sorn mellett lelem meg a boldogságot. Az egész dolog
villámcsapásként ért mindkettőnket! – fogta meg kezemet.
A lányok sikításban törtek ki, nem is
zavartatva magukat. Azonnal megfogták a telefonjukat, s Jungkook engedéllyel
egy selfiet csináltak velünk. Persze, az én engedélyem nem kell semmihez. A
beleegyezésem nélkül mindent szabad csinálni, mert nem lehet beleszólásom. Hát
pedig nagyon is van. Bár valljuk be, imádjuk a fanokat, hisz’ mindent értük
teszünk. Egy selfie miatt nem törhet ki nálam a harmadik világháború. Csakis
akkor történne meg ez a dolog, ha utálnám a rajongókat. De nem teszem ezt, mert
a támogatásunk nélkül a Big Hit rég felbontotta volna a szerződésünket.
Az utolsó pár képen már csak mi
szerepeltünk Jungkookkal. Amíg én kezdtem unni a dolgot, addig Jungkook egyre
izgatottabb volt. Lassan az arcára fagy a mosoly. Ha még tovább mosolyog, meg
fog fájdulni az arca. Ezt már csak tudom, mivel nem is egyszer panaszkodott,
hogy fáj. Ilyenkor csakis azt tudom ajánlani, hogy több beszéd, kevesebb
mosoly. Az időt szépen elbeszélgettük Hani-val és Mini-vel. Kiderült róluk,
hogy a debütálásunk óta azt akarták, hogy mi együtt legyünk. Sikerült is elérni
a menedzsmentek, néhány hazugság árán. Ugyan ennek a nagy részét még mindig nem
értem, de valamit mégis.
A lányoktól elköszönve a kávéházból
kézen fogva léptünk, csakis azért, hogy tényleg elhiggyék, együtt vagyunk. Alig
tettünk húsz lépést, de azon elhúztuk a kezünket. Ki volt zárva, hogy így menjünk
haza, hisz’ még mindig utáljuk egymást. Bár úgy látszik, mintha megbékéltünk
volna egymás társaságával, ez nem így van sajnos. A barátságunk az csak egy
álca az egész dologra, hogy ne higgyék azt, hogy nem is utáljuk egymást. Ez az
idők végezetéig így fog maradni, vagyis talán addig, ameddig el nem bukok, s
nem halok meg.
A dorm kapuit átlépve a portán Sehun
állt mérgesen. El is felejtettem tudatni vele a dolgot, hogy a vezetőség milyen
hazugságba kevert bele engem és Jungkookot. Nem akartam, hogy a két srác
észrevegyék egymást, ezért Jungkookot a mellék bejáraton küldtem fel az
emeletére. Így máris nyugodtabban tudtam beszélni Sehunnal. De a nyugodtág
helyett, idegesség tört rám. Tudom, hogy fog reagálni, de akkor mégis miért
rettegek a beszélgetéstől? Sehun nem ilyen, jól fogja kezelni a dolgot.
– Sehun, elmondanád, mit keresel itt? –
kérdeztem megölelve.
– Választ szeretnék kapni! – tolt el
magától.
– Mégis mire? – néztem rá értetlenül.
– Te most komolyan együtt vagy a BTS
egyik tagjával? – nézett rám mérgesen.
– Figyelj! Ez az egész dolog nem igaz, minden
az ügynökség hibája. Amióta megjelent a duettunk velük, azóta média és rajongók
azt hiszik, hogy együtt vagyunk. Innen jött az egész ötlet. Sose csalnálak meg,
annál jobban szeretlek. Így kérlek, bízz bennem – néztem rá.
– Bízok benned, de arra kérlek, legyünk
őszinték egymáshoz – húzott magához.
A karjai közt végre megnyugodtam. Úgy
éreztem, mintha egy szál problémám sem lenne. De tudtam, hogy rengeteg van, így
egy percre sem lazsálhatok vagy lankadhat a figyelmem. Sajnos az üldözőkből
egyre több lesz, míg vudukból kevesebb. Nem értem miért akarnak minket a föld
alá küldeni, amikor semmit sem tettünk. Békésen élünk, és addig nem bántunk
senkit, amíg ránk nem támadnak. Tehát ez is furán működik nálunk, mint minden
más dolog.
Kisétálva az épületből, elindultunk egy kicsit
sétálni, hogy még jobban át tudjuk beszélni ezt a dolgot. Láttam Sehun
szemeiben, hogy még mindig nincs megbékülve ezzel a dologgal, pont, mint én. Alig
fél órája ígértük meg azt, hogy őszinték leszünk egymáshoz, s megbízunk
egymásban. Nekem nem úgy tűnik, mintha Sehun bízna bennem. Semmi közöm sincs
Jungkook-hoz, és nem is lesz.
– Lassan menjünk vissza, nem akarom,
hogy bajod essen – fordult meg Sehun.
– Ha veled vagyok, biztos nem lesz
bajom. De, ha te így gondolod, akkor legyen – mosolyogtam rá.
Mosolyomat csak egy bólintással díjazta.
Nem tudom, hogy most a dolog zavarja ennyire vagy most ilyen napja van. Tegnap
még boldogan mosolygott, most meg tudomást sem akar venni rólam. Ez így nagyon
nem lesz jó. Ha már most az elején ennyit gondunk van, akkor hamar tönkre fog
menni ez a kapcsolat. Előre érzem, hogy nem semmi jó kisülni a dologból. Csendben
ballagtam Sehun mellett, egy szót se akartam hozzá intézni. Ha bunkó velem,
akkor én is az lesznek. Az épület előtt köszönés nélkül búcsúztunk el. Egy szót
sem akartam hozzászólni. Felsietve az emeletre, azonnal a telefonomért nyúltam,
de rá kellett jönnöm, hogy nem találtam meg. Mióta kijöttünk a kávézóból
egyáltalán nem találtam meg. Nagyon remélem, hogy valahol fent a szobában, s
nem hagytam el. Akkor tényleg lőttek az egész életemnek, mivel abban voltak
bent a fontos adatok, képek telefonszámok.
Berohanva a szobámba az ágyamat azonnal
széttúrtam, de nem találtam meg. Amilyen gyorsan berohantam az épületbe, azt
olyan sebességgel hagytam el. Muszáj volt a telefonomat megtalálnom. Későre
jár, így a bolt biztosan bezárt, de egy próbát megér. Elindultam azon az úton,
ahol délután sétálgattam Jungkookkal, hátha oda találok. De ahányszor jó
oldalon fordultam le, zsákutcába kötöttem ki. Az nem lehet, hogy nem emlékszem
merre van. Pontosan tudom, hogy erre jöttünk, de akkor mi a francért nem
találok oda. Aish, inkább tovább keresem. A nélkül nem mehetek haza.
– Mit csinál itt a kisasszony ilyen
késői órán? – kérdezte egy hang a hátam mögött.
– Mion, reméltem, hogy soha nem foglak
látni – mormogtam az orrom alatt.
– Hát, én is ezt hittem, de a mester ezt
a feladatot bízta rám – sétálgatott körbe-körbe.
– Mond meg Taeyang-nak, hogy most
felejtse el. Amit tegnapelőtt tett, az is épp elég volt – indultam tovább.
Alig tettem pár lépést, de Mion a
legérzékenyebb pontomnál földre küldött. Mozogni egyáltalán nem tudtam, viszont
még a világ is megszűnt létezni. Az nem lehet, hogy így ért véget számomra az
élet. De, ha igen, akkor senkitől sem tudtam elbúcsúzni. Hiányozni fognak a
barátnőim, a BTS, közülük Jungkook, Sehun és Sophie. Nem így akartam meghalni.
Sorn,
nem most jött el az idő, hogy meghalj. Csak egy átmeneti kábításnak az áldozata
lettél. A segítség úton van, próbálj erős maradni, s nem félni. A te életedből
még 8 hét 6 nap és még 21 óra van hátra. Utána a szenvedésed véget ér, ígérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése