Annyeong!
Meghoztam az első fejezetet, semmi késéssel. Pont erre a napra akartam, s sikerült is. :D
Remélem tetszeni fog nektek, s továbbra is várni fogjátok a részeket.
Jó olvasást. :)
xoxo: MinRae-chan
Egyre jobban vártam, hogy a főnökünk befejezze
a beszélgetést, mivel nem bírtam Jungkookkal egy levegőt szívni. Az a pár szó,
amit váltottunk nem volt valami kedves. A személyisége egy arrogáns, beképzelt
seggfej. Fogalmam sincs, hogy bírják a csapattársai elviselni, bár szerintem
velük, sokkal kedvesebb. De ez igazán nem érdekel engem, nem is akarok vele foglalkozni.
Mint mindig, most is csak egy dolgot akarok szem előtt tartani. És azaz, hogy
ne kapjanak el vagy jöjjenek rá, hogy itt vagyunk.
Köszönhetően annak, hogy az éjjel
keveset aludtam, alig pár perc se kellene és bealudnék. Fejemet támasztva
hallgattam tovább, amíg arra nem lettem figyelmes, hogy valaki bele nem rúgott
a lábamba. Körbenézve a szemem, egyből Jungkookra tévedt. Persze csak
mosolyogva válaszolt. Magasról tettem rá. Ha ennyire szemétláda módjára akar
viselkedni, akkor hajrá. Jó úton halad.
– A duett párokat is összeraktam mára.
Aki a nagyobb részét énekli a szövegnek, s duetteznek együtt az Sorn és
Jungkook – jelentette be a főnök.
Az egész sokként hatott rám. A vizet is
sikeresen félre nyeltem, kis híján megfulladtam. Mindketten hol egymásra, hol a
főnökre néztünk értetlenül. A többiek arcára viszont egy örömteli mosoly ült
ki. Csak azt ne mondják a lányok, hogy örülnek ennek, amikor inkább egy rémálom
az egész. Nem elég, hogy most jelenleg egy légkörben vagyok vele, de, hogy még
egy duettet énekeljek vele. Ki van zárva, inkább meghalok, mint, hogy vele énekeljek
a színpadon. A főnök kiosztotta a papírokat, és tényleg nem viccelt. Feketén,
fehéren ott állt rajta, hogy Jungkook a partnerem.
– Elnézést, de nekem nem tetszik ez a
felállás. Nem duettezhetnék valaki mással? – néztem a vezetőre reménykedve.
– Ne haragudj Sorn, de nem lehet már
változtatni rajta. Leadtam a papírokat és már fel vannak készülve a forgatásra
– ült le a helyére.
Akkor kénytelen leszek elviselni az
elkövetkezendő pár napban. Befejezve a megbeszélést a főnök még bent tartott
minket, hogy beszélgessünk kicsit, úgy mindenről. Amikor épp meg akartam
szólalni, az egyik alkalmazott lépett be, kezében papírokkal. Nagyon
reménykedtem benne, hogy a klippel kapcsolatos, de csalódnom kellett. Végig
olvasva az utolsó mondaton a szemeim majd kiestek a helyükről. Hogy gondolta
azt a vezetőség, hogy meg fogom Jungkookkal csinálni a dolgot. Azért olyan
hülye nem vagyok, hogy vele legyen az első csókom, még akkor is, ha csak
színjáték. Felnézve a papírból, minden
szem engem nézett, még Jungkook is.
– Ne nézzetek rám, nem az én ötletem
volt ez – emeltem fel a kezeimet védekezés kép.
– Ez már nekem is kezd sok lenni. Azt
még elviselem, hogy vele duettezek, de a végén még meg is csókoljam színjátékból?
Köszönöm nem – kelt ki magából.
– Végre valami, amiben egyet értünk –
forgattam meg a szemeimet.
Ezzel mindketten felállva a székről
indultunk ki a helységből. Előre engedés helyett, csak úgy kilökött az ajtón,
utat törve magának. Komolyan én nem egy focilabda vagyok, kit bárhova rúghat
vagy eldobhat. Emberi lény vagyok, képességekkel megáldva. Ha nem emberek
között lennék, simán használnám.
– Ya! Ugye tudod, hogy én nem egy tárgy
vagyok? – kiabáltam utána.
– Bocs, elfelejtettem, hogy lélegzel –
válaszolt vissza.
– Ezt, hogy lehet elfejteni? Én is ember
vagyok, akárcsak te – válaszoltam egyre mérgesebben.
Erre persze nem válaszolt, csak szó
nélkül eltűnt a folyosón. Aish, hogy vele mindig csak a gond van. Én is
elindultam arra, amerre ő. És még a lakrészünk is egy oldalon van. Már csak az
hiányozna, ha valaki bejelenté, hogy a sors minket egy párnak teremtett. Na,
akkor már nem csak én leszek a föld alatt, hanem ő is. Egyre mérgesebben
fordultam le a szűk folyosón. Persze most is csak meglepődve álltam, hogy még
mindig ott áll a folyosó végén. Tudomást sem véve róla, indultam meg róla.
Valami mormogott az orra alatt, de nem hallottam. Ennek én csakis örültem, mert
akkor nem kell válaszolnom rá. Alapból véve nem ilyen a természetem, de, ha
kihoznak a sodromból, akkor semmi jó nem származhat belőle.
Elérve a dormhoz, gyors kinyitottam az
ajtó, s halk bezárása helyett, egy nagyot csapódott. Leülve a kanapéra, kezembe
vettem a szüleimtől kapott könyvet. Sokat jelent számomra, mivel ez a népem
történelméről szól. Hogyan éltek, a kultúránk és hogy miért vadásztak le
minket. A vudu egy fura vallás, minek dolgaival nem vagyok teljesen tisztában.
Tizenhét éve vallom magamat annak, amit nem én döntöttem el, hanem a szüleim,
de nagyon keveset tudok erről. És emellé még képességet is örököltem, aminek kezelését
elég hamar elsajátítottam. Most, hogy egyre kihalóban van ez vallás, vigyázni
kell, hogy hol használjuk, s kinek mondjuk el. Nem hiába a vudu vallás első
alapszabálya, hogy ne bízz idegenekben.
Annyira belemerültem az olvasásba, hogy
csak azt vettem észre, hogy a karomon vércseppek jelennek meg. Fogalmam sem
volt, hogy kitől származik, vagy éppen honnan jön. Körbenéztem, de nem találtam
senkit. Viszont a kezemen egyre több vércsepp jelent, mitől már a frász jött
rám. Hirtelen maró és bizsergő érzés kapott, amely végig futott a kezemen. Ezt
az érzést ezelőtt még soha nem éreztem, így nagyon szar volt. Mintha millió
tűvel szurkálnának agyon. Próbáltam a fájdalmat csendben eltűrni, de nem így
sikerült. Annyira fájt, hogy már sikítanom kellett. Az ajtó hirtelen kinyílt és
barátnőim léptek be rajta, nyomában Jungkookkal. Ő kint maradhatott volna, nem
tartozik rá ez a dolog, amiről még én magam sem tudom, hogy micsoda. A cseppek
helyett már folyt, így viszont a fájdalom is csak egyre erősödött. Az egész egy
kínzás volt, most az egyszer tényleg máshova kívántam magam.
Pár perc múlva a fájdalom elmúlt, de a
vér még mindig ömlött a kezemből. Már csak azt vettem észre, hogy Jungkook
guggolt le elém, kezében fertőtlenítő szerekkel. Karomat erősen megragadva
kezdte el a még mindig ömlő vért eltávolítani. Nem tudom melyik csodának
köszönhetően történt, de alig pár másodperc múlva már nyoma se volt a vérnek,
csakis a helyének. Egy fura jelet véltem a csuklómon felfedezni, ami nagyon
ismerős volt. Próbáltam felidézni magamban a dolgokat, de nem ugrott be semmi.
Hirtelen a fertőtlenítő szer csípését éreztem meg bőrömön, ami nem volt
kellemes dolog, de jobb, mint az előző. Elkapva csuklómat szorítottam, hogy
hamar elmúljon az egész. De ez azt eredményezte, hogy újra elkezdett ömleni a
vér.
– Ennyire hülye nem lehetsz. Sikeresen
elállítottam a vért, te pedig újra kezdted az egészet. Gratulálok, csináld
egyedül – állt fel előlem.
– Jungkook, kérlek. Legalább most ne
légy velem egy tahó. Segíts, nagyon szépen kérlek – fordultam felé.
– Nem azért vagyok itt, hogy orvost
játsszak. De legyen, most utoljára még segítek. Utána már nem – indult el
felém.
És minden kezdődött előröl. A szerek csípős
érzése, majd a kötés puha anyaga. Ez már jobban esett, mint bármi más.
Jungkook-nak ezért ezer hálával tartozom, amit nem tudom, mikor fogok neki
visszafizetni. Hisz’ az egyszer szent dolog, hogy nem bírjuk egymást. Még olyan
levegőt sem szeretünk szívni, ahol a másik jelen van. Így a barátkozás szóba
sem jöhet. Hogy a segítségét kifejezzem, bólintottam egyet, amire persze egy
lágy fejbe ütést kaptam.
– Legközelebb inkább szólalj meg, mert a
végén még a fejed is ki fog vérezni – jelent meg az arcán egy kedves mosoly.
– Ya! Olyan szerencsétlen nem vagyok,
hogy abból is vér folyjon. Ezt sem tudom hogyan keletkezett – vágtam neki
vissza.
– Na, persze. Mellesleg ma korán feküdj
le, nem szeretném, ha holnap a forgatás alatt bealudnál. És, ami csókot illeti,
nyugi nem fog valóságosnak tűnni – mondta, s ezzel kiment az ajtón.
Milyen megnyugtató, eddig is tudtam,
hogy csak egy kamu szájra puszi lesz. De, akkor is. Már a gondolattól is a
hideg fut végig a hátamon, ha csak a dologra kell, gondolom. Barátnőim idő
közben eltűntek, magunkra hagyva, hátha történik valami. Nos, igen. Seunghee és
a többiek mindig is ilyenek voltak. Csakis pasi, pasi és pasi. Egyszer sem
szállnak a témáról, így ez a pillanatban nekik pont kapóra jött. Ha ők barátot akarnak
keresni maguknak, keressenek, de engem hagyjanak ki a dologból. Nem kell nekem
szerelem és a hozzá kapcsolódó dolgok. Nekem az is megfelel, ha megélem a
huszadik életévemet. És, hogy utána mi lesz? Nem tudom. Vagy meghalok az
üldözők által, de az is előfordulhat, hogy valamelyik egyetemet fogom
boldogítani.
Kezembe véve a könyvet, újra lapozgatni
kezdtem. Az alapszabályokat újra, és újra átolvastam, hogy biztosra menjek
emlékszem –e rájuk. A negyedik alapszabály, hogy emlékezz mit is tanítottak a
szüleid. Röviden annyi lenne az egész, hogy a szüleink felkészítenek minket a
lehetséges dologra. Halál, szerelem és az erő birtoklása. Az utóbbi dologból
rengeteg van. Túl sok időbe telne, mire elmondanám, s elmesélném, hogy
használjuk. Én a legritkább erők táborát
gyarapítom, amiből mindössze már csak tízen vagyunk. Azért ezt a réteget irtják
annyira, mivel szerintük mocskos és alattomos dolgokat művelünk. Szerintük ok
nélkül ölünk másokat, csak, hogy egyenlővé tegyük a Földet. Fogalmam sincs,
hogy lehetne ezt megcsinálni, de én nem ilyen életet akartam. Ez az egész dolog,
rémisztő. Csak azért embereket ölni, hogy egyenrangúak legyünk? Ugyan már,
kérlek. Amíg az emberek megbékélnek velünk, nekünk sincs semmilyen hátsó
szándékunk. Nem mintha lenne.
Tovább lapozgatva a könyvet, hirtelen
feltűnt előttem a jel. A hatágú csillag, mely akkor jelenik meg, ha valami
rossz fog következni a jövőben. A tulajdonosának ezt a végtelenségig hordoznia
kell vagy addig, ameddig le nem jár az élettartama. Az első ág az elveszettséget,
a második a boldogtalanságot, a harmadik sötétséget, a negyedik
reménytelenséget, az ötödik kiéhezettséget jelenti. A hatodiknak jelentése
nincs, mivel még senki nem tudta megfejteni. Felvetődött már néhány dolog, hogy
a halált vagy fényt jelképezi, de ezek mind csak állítások, feltételezések. Még
nem találtak rá magyarázatot. Bár szerintem nem is fognak, ha így irtják ezt a
vallást.
Egyre mélyebbre mentem az olvasgatásba,
míg a szemem meg nem akadt egy vastag mondaton, hogy vigyázni kell vele, mivel
ha egyre több vér fog ömleni onnan, ahol megjelent. Előbb elhozza a
tulajdonosának halálát. Milyen megnyugtató. Nem jó hírrel szolgálnak, hanem
rosszal. Ahelyett, hogy feldobnák a napomat, csak lerontják. Az utolsó oldalra
érve egy hatalmas nagy felirat fogadott: Vigyázz
mit kívánsz, mert minden kimondott szónak, halál a vége.
Tehát, bármit mondok vagy teszek annak
rossz vége lesz. Akkor meg kell válogatnom a szavaimat, mivel ki tudja,
melyikkel okozok fájdalmat. És a mondásnak is igaza van. Minden szónak ára van.
Akkor ideje ezt a tanácsot vagy nem tudom, minek nevezzem, jobban meg fogadni. Elindulva
az ágyamhoz feküdtem be és néztem tovább a külsejét a könyvnek. Az egész egy
száz éves könyv, mégis mekkora hatással van rám. Komolyan, az egész életemet ez
fogja végig kísérni? Az életem minden perce ezen fog múlni? Még a boldogságom
is?
Kérdések ezrei jártak a fejemben. S ezek
nagy része még mindig megválaszolatlanok voltak. Egyikre sem találtam választ,
pedig tudom, hogy mind benne van a könyvben. Csak még nem találtam meg őket,
talán majd a későbbiekben.
Az álom hamar elnyomott, de ezek sem
békések voltak. Tengernyi vér, körülöttem hollók repkedtek, mind azt suttogva,
hogy nincs számomra már jövő. Átkozzam a sorsomat, amiért nem normális
embernek, hanem számkivetettnek születtem. Amiért olyan vallást, követeket,
aminek jelentése maga a pokol. Olyan világba születtem, ahol nincs remény, fény
vagy bármi más, csakis rossz dolgok. Békés álmok helyett, rémálmok jönnek rám.
Mintha valamit jelezni akarna, csak nem tudom mit. A jövőmet ilyen dolgok fogják
kísérni vagy, hogy semmi sem úgy történik, ahogy azt elterveztem? Aish, hagyjon
mindenki békén a gondolkodással. Normálisan szeretnék élni. Boldogságban,
szeretetben, nem egy rémálmokkal teli világban, hol még a madarak is az én
jövőmet mesélik el.
Reggel a telefon csörgésére ébredtem,
jelezve, hogy ideje felkelni. A karomra ránézve láttam, hogy a kötés még mindig
ugyanúgy van. Az éjjel nem ázott át vagy indult meg a vérzés. Ez csak jót
jelent, mivel a könyvben leírtak alapján semmi nem utal rá.
Felkapva a ruháimat indultam el a
forgatás helyszínére. Mindenki ott volt, már csak én hiányoztam. Körbenézve
minden szépen fel volt díszítve, még az is, ahol a bizonyos dolog fog történni,
azzal mondattal együtt elhangozva. Leülve a tükör elé kezdtek el rajtam mindent
eligazítani, közben még a ruhámat is kirakták. Szerencsémre hosszú ujjú volt,
így a kezemet biztosan eltakarta. Kilépve a helységből barátnőim a karomnál
fogva ráncigáltak a díszletek közé, mivel lassan kezdtünk.
– Rendben lányok. A fiúk lassan
elkészülnek, addig kezdjük el a ti jelenteteket felvenni. Remélem, tudjátok a
menetrendet és, hogy ki hol áll. Na, meg a táncot – mondta el gyorsan rendező.
– Sorn-nak el kéne mondani, mivel tegnap
nem vitte magával a papírt – szólalt meg Seunghee.
– Mindent tudok, nem kell nekem semmit
mondani – mordultam rá barátnőmre.
– Jól van, csak vicceltem – emelte fel a
kezeit védekezésképp.
A napok gyorsan röpültek, így közeledve
a forgatás végéhez. Egyre idegesebb lettem az utolsó jelentettől. Tudtam, hogy
azzal fogom eljátszani az egész dolgot, akit mindennél jobban utálok. Jobb
befejezést is kitalálhattak volna az egésznek. Bár helyette valaki mással
csinálnák meg ezt a részt, s ne velem. Nem azért mondom ezt, mert utálok fiúk,
közelébe lenni, de azért még nem szeretnék semmit csinálni, senkivel. De rá
kellett jönnöm, hogy ezzel kapcsolatban nem tudok semmit sem csinálni, mivel a
forgatókönyvet nem lehet átírni. Sőt már a nagy részén túl vagyunk, már pár
másodperc hiányzik az egészből.
– Rendben, mindenki a helyére. Most
vesszük fel csók jelenetet. Sorn ne izgulj, ez csak színjáték, nem valódi –
bíztatott rendező.
Beállva a jelenethez kezdtük el a
dalszöveget. Pár másodperc és megtörténik az, amire eddigi életemben soha nem
vágytam. El fog, hangozni egy édes mondat, egy bunkó szájából. Hirtelen a
jelzőcsengő szólalt meg, hogy ebédszünet van. Megnyugodva fújtam ki a levegőt,
tudván, hogy van még fél órám az egész jelenetig. D ez sem tartott sokáig, mivel
véletlenül előbb nyomták meg a dolgot, így mégis csak most vesszük fel.
– Akkor mindenki vissza a helyére.
Jungkook, a mondatot jó hangosan mond, hogy lehessen érteni. Rendben? –
kérdezte a rendező.
– Igen – válaszolta gyorsan Jungkook.
– Jó. Akkor öleld át Sorn és a többit
meg tudod – adta ki a parancsot a főnök.
Jungkook a derekamnál fogva húzott
magához. Alig pár centire voltam az ő ajkaitól, de tudtam, hogy lassan annyi
sem lesz. Körbenézve mindenki a csodát várta, ami meg is történt. Az ő szája
már az enyém volt. Tudtam, hogy, ha most ellököm, akkor kezdhetjük, az egészet
előröl. Amit nem akarok, épp elég most ez is. Nem tudom meddig lehettünk így,
de aztán elváltunk egymástól és Jungkook jó hangosan és érthetően kimondta a
mondatot.
– Szükségem van rád, kedvesem! – mondta
mosolyogva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése